A Joviac egy fiatal prog rock csapat Finnországból, és jó esély van rá, hogy eddig még nem hallottál róluk. A Shards album ismeretében úgy gondolom, ezen érdemes változtatni.
Majdnem minden évben megtörténik velem, hogy egy album vagy zenekar csak úgy előbukkan a semmiből és lenyűgöz, idén a Joviac (a nevük jelentése: vidám) volt az. A semmiből való előbukkanást persze ne szó szerint értsük, hiszen az előzetes kislemezeik határozottan tetszettek, a német Metal Hammer aktuális havi táblázatában is jól szerepeltek, sőt, a zenei finomságok élő világítótornya, Rattlehead18 kolléga még külön fel is hívta rájuk a figyelmemet. De az én fogadókészségem is véges, így történhetett, hogy bár a lemez már májusban megjelent, a katarzissal mindeddig várnom kellett.
A finnek a könnyen emészthető, dallamos, progos hard rock műfajra szavaztak, ami, bár manapság nem divatos, számomra különösen kedves zsáner. Zenei referenciaként a Riverside, a Kayak és a Haken áll hozzájuk a legközelebb, de nyugodtan idevehetjük még a Dream Theatert, vagy európai helytartójukat, a Vanden Plast is. A honlapjukon van egy kacifántos körmondat a zenei víziójukról, amit bár nem fogok lefordítani, az üzenete olyasmi, hogy a progresszív zene dalszerzői szabadságát fogós dallamokkal és erős érzelmi töltettel ötvözik.
A megszólalás – ezt már én teszem hozzá – tiszta és levegős, minden az, aminek hangzik, a basszusgitár is hangról hangra kivehető. Nincs öncélú alászőnyegezés, olyan intim, mintha itt nyomnák a nappaliban, csak most, csak nekünk. Viljami Jupiter Wenttola énekes (és gitáros) hangja visszafogott és mentes minden színpadiasságtól – kivéve a Burn közepén, ahol váratlanul hörgésre fakad, majd szépen vissza is tér a vokális kaptafához, vagyis a lágy, hardrockos dallamokhoz. Bő hét perc telik el, mire végre hallhatjuk, ugyanis a Level 1 egy erősen Dream Theater-hatású instrumentális bevezető, a Haven pedig a rá következő B.O.M.B. intrója, de ez ne tévesszen meg senkit: a hosszabb hangszeres kitérők ellenére ez egy hagyományos, vokális album.
Mint olyan, már a harmadik a sorban, és ha a teljes címéből indulunk ki (Autofiction Pt. 1 – Shards), lesz majd folytatása is. A 47 percre rúgó 9 tétel közt vannak instrumentálisak, intrók, hosszú eposzok és rendes, eleje-közepe-vége, négyperces dalok is. A magnum opus a lemezt záró, 11 perces Once, a legfinomabb dallamokat a B.O.M.B. rejti, ezekből más tételekben is el-elrejtettek pár utalást. Számomra legjobban a Shine állt össze, ennek még a zongorás főtémáját is dúdolni lehet. Első randira a Canvast ajánlom, fülhallgatós elboruláshoz pedig a szintén énekmentes Level 7-t. De hangsúlyozom, nincs olyan téma, ami lefelé lóg ki az összképből, meglepően, egységesen erős a csomag.
A Joviac zenéje egyaránt lehet pihentető és odafigyelős, ami annak köszönhető, hogy úgy tud igényes és összetett lenni, hogy nem telepszik rá, nem nyomja agyon a hallgatót. A cikk megírása előtt háromszor is meghallgattam egyhuzamban, és nem éreztem azt, hogy ablakot kell nyitni utána. Igen, vannak mindenféle abszurd ritmusképletek és tört ütemek, de a szellős hangzás és a barátságos dallamok jól ellenpontozzák őket. Tudnak bánni a hangszereikkel, de nem érzik úgy, hogy ezt minden percben bizonyítaniuk kell.
Nem súlyos, nem metálos, de igény szerint kockulásra is alkalmas a Shards album, és a barátságos hossza miatt akár egy egész délutánt is eltölthetünk vele. Ha a korábban hivatkozott zenekarok munkássága közel áll hozzád, érdemes tenni egy próbát a Joviac-kal is. Én már várom a második részt.
