Három és fél évvel a The War to End All Wars lemez után a Sabaton elengedte a világháborús tematikát, és új koncepcióval, kiadóval és gitárossal fut neki a következő lemezciklusnak. A Legends dalaival viszont biztosra mennek.
Egy Sabaton lemezkritika ritkán szorítkozik kizárólag a dalok ismertetésére, a kontextus bemutatása általában terjedelmesebb. Magam is ezt szándékozom tenni, főleg, hogy a lényeget már úgyis elsütöttem a bevezetőben. Kezdjük azzal, hogy ők a legnépszerűbb euro-power metal csapat: a Helloween, a Beast In Black és a Powerwolf együtt mozgatnak meg annyi embert, mint ők egymaguk. Fontos szerepük van a rajongótábor fiatalításában és új célközönség megszólításában. Persze lehet eltartott kisujjal „kapudrog-bandaként” címkézni őket, de bizony én is elmúltam már 30, mire igazán megszerettem a Slayert – szóval csak óvatosan az ilyesmivel.
A másik állandó toposz, hogy már-már a karikatúra határáig állandósult a stílusuk. Tény, hogy az általuk kijelölt mozgástér nagyon szűk, körbe is járták már többször oda-vissza. Próbálták ők bővíteni olyasmikkel, mint történelmi animációs film, szimfonikus önfeldolgozások vagy egy komplett nagylemez svéd nyelven, de a védvonalak erősek, a Sabaton csak Sabaton marad. Mindehhez tegyük hozzá a tankos-terepgatyás imázst, a történelmi témájú szövegeket, és azt látjuk, hogy a meglepetés és a Sabaton szavak a számegyenes két ellentétes végén helyezkednek el.
Reálisan annyit várhatunk egy új nagylemeztől, hogy a már kipróbált stíluson belül megírnak pár olyan dalt, ami hosszabb távon is megtapad a turnéprogramban, és a fiatal közönség elégedetten másolhatja fel az ökölrázós-rockhimnuszos playlistjére. Szerintem pontosan ez történt a Legends lemezen: míg az elődje olyan volt, mint a The Great War maradéka, ez frissebb, élettel telibb, és jóval keménykötésűbb. De el kell fogadni, hogy komplett zenei megoldások és szófordulatok kerülnek elő újra és újra. Nos igen, annak ellenére, hogy az emberiség kedvenc hobbija évezredek óta egymás halomra gyilkolása, a háborús szókincs mégis korlátozott.
Három friss történés is volt a zenekar háza táján, de mivel a legcsekélyebb hatásuk sem volt a lemezre, csak egy rövid felsorolást szentelnék nekik. Elköszöntek a Nuclear Blast kiadótól, és átszerződtek a Better Noise Music-hoz, elsősorban a tengerentúli terjeszkedés reményében. A Legends témája már nem az első világháború, a fókuszban most olyan ismert és kevésbé ismert történelmi figurák állnak, akik méltók a legenda névre. Végül, visszatért Thobbe Englund gitáros, aki a korai időszak több lemezén is játszott. Most először minden tag részt vett a dalszerzésben, a borító ismét Sallai Péter műve, a hangzásért pedig ezúttal is Jonas Kjellgren felelt.
A Templars rövid intrójában egy kórus és némi billentyű alapozza meg a hangulatot, hogy alig egy perc múlva már a legtipikusabb Sabaton-induló fejlődjön ki belőle. A refrén is a kezdőtémát sulykolja, bár erre nem is lenne szükség, úgy is hatásos és emlékezetes. A Hordes of Khan is kapott egy effektezett szintis bevezetőt, aminek nagyjából annyi a szerepe, hogy 20 másodperccel hosszabb legyen a dal, meg persze hogy még nagyobbat dörrenjen, amikor végre rendesen elindul a gyalugép. Fület kényeztető, ahogy az intró-verze-bridge-refrén egymásra építkeznek; nagyon érzik a hatásos dalszerkesztés mikéntjét. Az A Tiger Among Dragons már a harmadik dal (a háromból), amit indokolatlan bevezetővel nyújtottak meg, ami érdekes kettősségre hívta fel a figyelmemet. Egyrészt a dalokat egy kicsit túlírták – 11 tétel, 45 perc – miközben a teljes lemez még a szokottnál is kevésbé változatos. Feltűnt, mennyi szintivel és kórussal gazdagították a hangképet, de kíváncsi lennék egy nyers, dob-gitár-ének mixre is.
Most jönne az a rész, hogy kiemelek két-három dalt, amik a legjobban sikerültek, de ezzel gondban vagyok. A dolog jó oldala, hogy a nóták erősek, gyakorlatilag mindegyik refrénre van kalibrálva. A nem annyira jó pedig, hogy tényleg minden dal egyforma, vagy inkább „kétforma.” Középtempós indulók és gyors trappolások váltják egymást, testvériesen osztozva a háromnegyed órán. Ha nagyon muszáj, a Lightning at the Gates-et emelném ki, mert az erős refrén, a dallamos szóló és az a kiállás a középrésznél így együtt kiváltják az álljunk-meg-egy-szóra érzést. Az I, Emperor és a Crossing the Rubicon egyaránt az indulószerű megaslágerek közé tartoznak, utóbbi biztosan sokáig koncertkedvenc lesz. Az együtténeklés sem lehet gond, hiszen Joakim, mint igazi antihang, nem jár be olyan magasságokat, mint mondjuk Ralf a Primal Fear-ben. A Hordes of Khan okos felépítését már méltattam, legyen akkor ez a négy.
A Legends igazi „comfort music” lett, már első hallgatásra olyan, mintha egy régi kedvenc lemezünket tettük volna fel. Egy ügyes DJ biztosan össze tudna rakni egy olyan mixet a 11 dalból, hogy még a srácok se mondanák meg, mikor melyik szól, míg egy kevésbé szakavatott hallgató azt hihetné, hogy beragadt a loop gomb. Az album egy-két dallal hosszabb, mint az ideális: nagyjából 35 percig visz a lendület, aztán egyszer csak már nem dobog a lábunk a zene ütemére, és elkezdünk azon kattogni, hogy Joakim miért ropogtatja úgy az R betűt, és zöngétleníti a Z-ket (horájszön, rájszing, stb.). Az utolsóként, svédül elővezetett Till Seger már csak azt bizonyítja, hogy a rakendroll nyelve nem véletlenül az angol.
Úgy tűnhet, hogy jót köszörültem a nyelvem rajtuk, ezért hadd tegyem tisztába: a Sabaton nem fárad, sőt, lendületesen csörtet a még nagyobb, teljesen megérdemelt sikerek felé. A maga műfajában a Legends egy remek album, és egyértelműen túlszárnyalja az elődjét. Riffelősebbre, marconábbra vették, ám annyira tömény és egyben egysíkú is, hogy én biztosan nem tudnám kétszer egymás után végighallgatni. A Legends tehát nem fog meglepni, de ha Sabaton-rajongó vagy, nem is ez a dolga.
