A Pink Floyd lemezek újrakiadásai kapcsán most sem tudom mással kezdeni a gondolatsort, mint azzal a jól dokumentált ténnyel, hogy a Sony Music tavaly ősszel vette át a diszkográfia kezelését. Így már nemcsak Roger Waters és David Gilmour szólólemezei, hanem az anyazenekar katalógusa is egy kézben vannak. Az újrakiadások, illetve a különféle speciális megjelenések pedig sorra érkeznek mindhárom forrásból.
Amennyire időm és energiám engedi, igyekszem beszámolni az aktuális fejleményekről – bőven van, illetve lenne miről. A címben szereplő, digisleeve CD formátumot kapott megjelenések voltaképp nem is újrakiadások, hanem a cégcsoport egyik részlege, a Columbia az ősz elején újra a boltok polcaira küldte a James Guthrie által 2011-ben masterizált kiadványok 2016-os verzióit. Azt gondolom, hogy az ismételt megjelenések tekintetében indokot, apropót a Pink Floyd életmű egyik darabja kapcsán sem kell keresnünk. Inkább maguk a lemezek adnak apropót ahhoz, hogy néhány gondolat erejéig mi magunk is felidézzük őket.
Mivel ezen újrakiadások okán már több lemezről is megemlékeztem, most két olyan megjelenésről lesz szó, melyek a közvetlen elődjük, illetve utódjuk miatt bizonyos tekintetben a radar alatt vannak – vagy legalábbis kevesebbet emlegetjük őket.
Az 1972-es Obscured By Clouds-ot – filmzene lévén – egyes diszkográfiák nem is tekintik sorlemeznek, még az 1983-ban megjelent The Final Cut ugyan mindegyik diszkográfiában a stúdió albumok között szerepel, de voltaképp Roger Waters első szólólemezéről van szó, mely amúgy Pink Floyd név alatt jelent meg. Az előbbire a közvetlen folytatás, az 1973-as The Dark Side Of The Moon árnyéka vetül, míg utóbbi ha akart volna, sem lett volna képes kilépni elődje, a kultúrtörténeti jelentőségű The Wall árnyékából.
Az Obscured By Clouds-ot akár nevezhetném a Meddle és az 1973-as prizmás lemez közötti kapocsnak is, de azt a szerepet a Live at Pompeii tölti be. Az 1972-es korong megértéséhez segítségül kell hívni az 1969-es (Music From The Film) More és a következő évben megjelent Zabriskie Point című Pink Floyd lemezeket, mivel azok a filmzenék voltak az Obscured By Clouds közvetlen előzményei.
A More-hoz hasonlóan a La Vallée (A völgy) című filmet is a francia új hullámhoz köthető Barbet Schroeder rendezte. A zenekar pedig újfent szabad kezet kapott a filmzene elkészítéséhez. Az az évi események tükrében rohammunka folyhatott a stúdióban, de a felpörgetett tempó a Pink Floydnál a ’70-es években sosem ment a minőség rovására. Jól jellemzi ezt a bizonyos tempót, hogy a lemezt február folyamán Párizsban mindössze egy szűk hét alatt rögzítették, a keverés április elején fejeződött be, és mire júniusban megjelent az LP, a négyes már kezdhette a Pompeii felvétel promózását, és azt még nem is említettem, hogy júniusban Londonban nekiveselkedtek a The Dark Side Of The Moon munkálatainak is. Lehet velem vitatkozni, de úgy gondolom, a Pink Floyd 1971 és 1975 között volt kreativitása zenitjén.
A szakértők az Obscured By Clouds-szal kapcsolatban elsőként azt szokták kiemelni, hogy ez volt az a lemez, melyen Wright az ún. VCS 3 szintetizátorokat beemelte a zenéjükbe. Az igazi érdekessége szerintem abban áll, hogy filmzene létére, a zenekar korabeli önmagához viszonyítva meglepően dalközpontú kiadvány, sok akusztikus gitárral, a címadóban teret engedve Mason elektronikus dobjainak. Olyan érdekességek is helyet kaptak a lemezen, mint az egymásra reflektáló Burning Bridges – Mudmen párosa. A rövid stúdiómunka során igazi zenekari lemez készült, a dalszerzésből mind a négy zenész kivette a részét, ahogy a végeredményhez szóló énekkel Mason kivételével mindhárman hozzájárultak. További érdekesség a lemez kapcsán, hogy épp az itt szereplő, közismertnek semmiképp sem nevezhető Free Four volt a korabeli Pink Floyd azon szerzeménye, amely bejuttatta őket a tengerentúli rádióállomásokhoz.
Egy bő évtizedet előre ugorva az időben, rátérve a The Final Cutra, kijelenthetjük, hogy az 1983-as lemez szinte minden téren a dolgok ellentétes pólusát képviseli. A Pink Floyd a ’80-as évek elejére zenekarként megszűnt létezni, ezekben az években Pink Floyd név alatt lényegében Roger Waters-ről és az őt kísérő zenészekről volt szó – utóbbiak között azonban Wright-ot már nem találhatjuk ott. Gilmour mindössze egyetlen dalt énekel az albumon, még Mason játéka egy kivételével az összes szerzeményben hallható. Érdekesség, hogy Wright helyét a stúdióban az a Michael Kamen vette át, akit metalos körökben a Metallica: S&M-je, illetve a Last Action Hero filmzene révén ismerős. A lemez tematikája pedig minden korábbitól személyesebb volt; a korong az édesapja történetén keresztül voltaképp magáról a dalszerzőről szólt.
A koncepciós lemez Waters részéről persze az aktuális Falkland-szigeti konfliktusra adott reakcióként is értelmezhető, de a fő motiváció a témaválasztást illetően maga Eric Fletcher Waters hadnagy volt. A dalszerző apja ugyanis 1944 elején, az Anzio-i partraszálláskor esett el. Fia, a megrögzött pacifista kíméletlenül ostorozza a ’80-as évek első felének vezető politikusait. Már maga a témaválasztás is nyilvánvalóvá teszi, hogy nem a The Final Cut az a lemez, ahol újabb Another Brick In The Wall-okat, Confortably Numb-okat vagy akár Hey You-kat lehetne keresnünk. Megijedni viszont nem kell tőle, hiszen megjelenése idején a koncepciós jellege, a szövegeknek alárendelt dalai ellenére is a brit listák élén kötött ki.
Az Obscured By Clouds és a The Final Cut nyilvánvalóan nem a legfontosabb Pink Floyd lemezek, ahogy talán még a fontosabbak közé sem sorolhatók, azonban érdekességektől, a diszkográfia zárójeles darabjaitól mindenképp többek. Rehabilitálásra egyikük sem szorul, de egy kis soron kívüli figyelmet mindenképp megérdemelnek.
