És a cirkusz tényleg elhagyta a várost. Hihetetlen, de ennek is már harminc éve, pedig mennyire reménykedtünk benne, hogy még visszatér. Legalább egyszer. Csak egyszer álltak volna össze úgy, mint régen, de az égiek mást írtak meg. Mi viszont emlékszünk erre a lemezre. Kyuss,  ...And the Circus Leaves Town.

Valahogy nem akarták az égiek, hogy a klasszikus felállás összejöjjön, de azért a Kyuss Lives! csodás emléket jelent az én korosztályomnak, akik a kilencvenes években nem lehetek ott. Akiknek ez az egész stonerrockosdi úgy kimaradt, hiszen nálunk a groove metal meg a nu-metal volt a felkapott. De szokás mondani, hogy ami késik az nem múlik, így engem is utolért a Kyuss láz, ami annyira megfertőzött, hogy a stonerrock lett az egyik alappillére a zenei ízlésemnek. Azóta is erre építek csomó mindent és nem is bánom. Noha ez a stílus vagy ez az ága a rock zenének aztán ezer meg egy felé szerteágazik, én szeretem csak stonerrocknak hívni a dolgokat. Ebben pedig az egyik legnagyobb zenekar a Kyuss volt.

Noha az ...And the Circus Leaves Town áll tőlem a legmesszebb a Kyuss albumok közül mégis valahogy mindig találok csatlakozási pontot, amikor elkapom és élvezem simán az egészet. Ez nem is fog változni. A nagy sikereket már nem tudták überelni, hiszen ekkortájt már szanszét hullóban volt a zenekar, ettől függetlenül ezen az albumon is vannak olyan gyöngyszemek, amik a mai napig aktuálisak. 

Szerintem az egyik nagy előnye a Kyuss-nak, hogy a hangzás kidolgozott minden lemezen, azonban mégis nyers. Azt hallom, amit egy próbateremben is hallanék, vagy egy jobb klubban. Nincsenek extra meglepetés sávok, amiktől tök jól szól, csak nem azt kapom vissza  a valóságban. és ez egy marha nagy előnye a zenének.Mondjuk alapjáraton is úgy gondolom, hogy ezek a desertrock fenegyerekek tényleg őszinték voltak, nem hiába rakták le a lantot közösen anno, amikor azt érezték, hogy megfáradt a dolog.

A Hurricane azaz Alfredo nyitja meg a lemezt és előtérbe kerül iszonyatos módon Scott basszusjátéka is. Az albumon található legrövidebb szerzemény nyitja a sort, ami remekül felkészíti a hallgatót az egyik legnagyobb slágerére a zenekarnak. A One Inch Man-ről nekem mindig egy régi zenekarom jut eszembe, amivel játszottuk ezt a dalt. Szép emlékek kötnek hozzá. Egy remek szerzeménynek tartom, amit igazán senki más nem tud jól eljátszani rajtuk kívül. Így voltunk ezzel mi is. Azonban a refrénjét azóta is imádom a dalnak, ahogy majd beszakad a hangfal. Ahogy érzed, hogy a nadrágot szárát lebegteti a basszusgitár hangja, ami kijön a ládából, illetve a dob előtt állva folyamatosan kapod a lábdobból kijövő levegőt. Ha zenélsz akkor tudod, hogy miről beszélek. Ez egy olyan érzés, amit nem tud semmi más átadni, csak az, ha tényleg jelent valamit egy dal. A Thee Ol' Boozeroony dal különlegessége, hogy ha a hidden track-et nem nézzük, hogy ez az egyetlen szerzemény, amit egyedül Reeder jegyezhet, mint dalszerző. A másik érdekessége a dalnak, hogy ez egy instrumentális dal. garcianak biztos kellett egy kis idő, hogy lehúzzon egy sört, amíg a többiek csapatják. A Gloria Lewis a tamos témájával lassan cammog, nehézkesen lépked a lemez közepe felé haladva. Garcia érdekes módon keveri a könnyed dallamokat az ordibálással, amitől lesz egy érdekes kettőssége a dalnak.

Az albumon a Phototropic az a szerzemény, ami mindig is közel állt a szívemhez, ez a postrock szerzemény zseniális. Black Sabbath iskola, legalábbis, amikor a basszusgitárt hallgatjuk. De a doboknál is a hangzás terébe előjön az, hogy mennyire élő soundot kevertek a srácok, nem akartak semmi cicomát, mintha ott ülnél a terembe és úgy hallgatnád. A dal igazából csak pár témából áll, de remekül megmutatja, hogy attól, hogy valami monoton még lehet zseniális (erre épített később a Monolord is) Az El Rodeo nyitányát ezer közül is megismeri a stonerrock szerelmese. Annyira jellegzetes az egész dal, hogy semmivel sem lehet összekeverni, a dal vége felé pedig amikor igazán beindul, ott dobja le az ember végleg az ékszíjat. A Jumbo Blimp Jumbo nekem sokáig egy kísérleti dalnak tűnt, mintha megnéznék, hogy mit is tudnak. Érdekes benne, hogy a gitár abszolút bal oldalra van keverve, így amikor fülhallgatóval hallgatja az ember, eléggé érdekes összhatást kelt. A Tangy Zizzle esetében Garcia megint csak előveszi a hangját és megmutatja, hogy tud még olyanokat alkotni, mint korábban, csak már nem mindig van kedve hozzá. A Size Queen tovább viszi azt a vonalat, amitől annyira nem tudtam közel kerülni ehhez az albumhoz, pedig alapjáraton nincsenek rajta rossz dalok, csak hiányzik az a plusz, az a kis varázspor, amit már megszoktunk.  Azért a Yawning Man feldolgozás, a Catamaran egy zseniális húzás. Én évekig nem is tudtam, hogy ez egy feldolgozás dal. Itt jön ki az, hogy néha a cover jobb, mint az eredeti. Az albumot a Spaceship Landing zárja, ami még két hidden tracket rejt a M'deea és a Day One személyében.

Ennyi év után is úgy gondolom, hogy a Kyuss ezután az album után jól döntött, hogy befejezi a működést. Nem volt több egyszerűen a srácokban és nem tudták elérni azt a sikert, amit korábban. Lehet elfogyott a fű, vagy éppenséggel ekkor már túl sok volt, nem tudom, de legalább nem kínszenvedve múltak el, hanem viszonylag rövid idő alatt. Ettől függetlenül a munkásságuk fontos, iszonyatosan fontos, hiszen olyan alapot adtak zenekarok ezreinek, amire kevesen képesek!