A legkevésbé sem túlzás azt állítani, hogy ez a karaván Tuomas Saukkonen és Vagelis Karzis turnéja. Tudniillik előbbi két, utóbbi pedig három formációban lép a világot jelentő deszkákra.
Ezen vasárnapi late night show este 20:00-kor nyitotta meg kapuit, a szervezők erőset vállaltak a hétfő hajnalba húzódó koncertekkel. Úgy hallottam, az időzítést a kényszer szülte, így tudtak befutni a buszok a feszített menetrendjük miatt.
A négy fellépőből álló repertoárt a görög Full House Brew Crew indította, s bevallom, előzetesen hallgatva meglepően megnyert magának. A 2009-ben alakult együttes heavy, groove és metalcore elemeket keverve – mit keverve, habosítva – ezidáig négy lemezt adott ki. Dobon Nikos Friligost egy zavarbaejtően fiatal srác, a jelenleg mindössze 19 éves Chris Borméy váltotta tavaly júliusban. Kora ellenére derekasan helytáll az élőben masszív és vaskos Brew Crewban. Itt Vagelis a fronton énekel, valamint gitározik, már az elején sem tartalékol, holott sok van még hátra Neki az éjszakából. A Bleed nóta alatt ütemesen tapsol a negyedig megtelt placc. Ebben a pillanatban sajnálom, hogy nem tömeg előtt játszanak, jóval több figyelmet érdemelnének – mondom ezt általában is, úgyhogy hallgassatok rá az athéniakra, ha még nem tettétek.
A finn Suotana egyenesen Lappföldről érkezett, ennek megfelelően melodic death - power metal vonalon helyezkedik el. Olyan muzsika, amit nem annyira tudok elviselni, azonban döbbenten, szavak nélkül, néhány pillantással kommunikáljuk le menet közben a többi rockstationös kollégával, miszerint ez, barátom, kurva jó. A tagok csuklyába öltözve zenélnek a télről, élővilágról, történelemről, kivéve Tommi Neitola billentyűst, aki félmeztelenül, kipingálva tolja furcsa agyaras állványa mögött, melyen lámpások adnak hangulatfényeket. Szeretem, amikor egy zenekar figyel a megjelenésre, az összképre, és erre itt igazán nincs panasz. A virtuóz játékra sem lehet, a gyors ütemű dalokat minőségi szinten mutatják be, nyakatekert, mégis ötletes szólókkal tarkítva. Szimplán erős, élvezet hallgatni, nézni. Tuomo Marttinen megköszöni, hogy itt lehetnek, ez az első alkalmuk Magyarországon. A most már félháznyi nézősereg meglehetősen lelkes, aktív. Az 1476 Ounas tétel előtt Tuomo arra kéri a jelenlévőket, a megfelelő pillanatokban kiabáljuk Vele az “Ounas” szót, ezzel sikerül még jobban bevonnia az egyebként is csápoló, fejrázó nagyérdeműt. Azok számára, akik kedvelik ezt a fajta északi irányzatot, ajánlom a Suotana munkáját, akik pedig nem, azoknak a koncertjeiket.
Szünetben szemrevételezzük a merch pultot, mindegyik csapat hozott mindenből sokat, sokfélét, többféle mintával, rendesen idő végignézni. A Suotana az egyik pólójából még színvariációkat is prezentál. Kihozzák az egyik lámpásukat a saját részlegükre helyezni figyelemfelhívásnak. Vagy csak az arculatot erősíteni. Itt jegyezném meg, hogy közben figyeltek a praktikusságra: ha jól láttam, az előző körben az átszerelésnél nem kicserélték a molinókat a pódiumon, hanem megfordították.
A Before the Dawn projektet Tuomas Saukkonen kezdte el még 1999-ben. Egymaga írta és vette fel a dalokat, aztán a második demóra egy dobos csatlakozott a stúdiómunkához, végül 2003-ban kénytelen volt teljesértékű tagokat bevenni, mert one-man band-ként még Ő sem menetelhet fel-le a színpadon, bármekkora multiinstrumentalista kiválóság. 2013-ban szüneteltette a társulatot (meg az összes többit is) a Wolfheart felívelése miatt, ám 2022-ben Paavo Laapotti egy tehetségkutatóban Before the Dawnt adott elő, amitől Tuomas annyira hanyatt esett, hogy felélesztette a vállalkozást. Beült a dobok mögé, Paavo pedig megkapta az énekesi posztot. De még milyen a csávó! Emberfeletti tartományban mozog, a baromi magastól a legpokolibb hörgésig, mi több, ezeket a másodperc töredéke alatt, azonnal tudja váltogatni. A magasak már-már bántóan vinnyogók lennének, viszont olyan szívszaggató szomorúság járja át Paavo előadását, amitől egyszerűen szép.
Részemről előnyére vált a szerzeményeknek élőben az egyszólamú mód, valahogy nagyobb hangsúlyt kaptak az érzések, mint a himnikusság. Több death metal és melankólia, kevesebb fennköltség, valahogy letisztultabb az egész. A My Darkness alatt elől némi pogo kerekedik. Vagelis Karzis ismét a porondon gitározik, állítólag beugrósként, de nem tudom pontosan, hány helyszínen. Akárhogy nézem, a turné korábbi állomásain is Őt látom a BTD fotókon. A Monsters után Tuomas előrejön a dobok mögül egy akusztikus gitárral. Az első albumról a Seraphim tételt mutatják be Paavóval duóban, elmondják, hogy még sosem történt ilyen. Gyanítom, azért van erre a formabontásra szükség, mert Vagelis lerázza a kezeit. A Downhearted után Paavo kiszól a nagyérdeműhöz “Látom, valamiféle mosh pitben vagytok. Csak így tovább!”. Egy ponton circle pit is kialakul, a közönség többi tagja szintén lelkes, öklök a magasban. Pyry Hanski egy elsőrendű bőgős, ráadásul izgága, folyamatosan vagányként nyüzsög. Az egyik konferálásban elhangzik, miszerint úton van az új korong. Remélem, azt is megtúráztatják jövőre.
A kiírt kezdés előtt ismerős hangok ütik meg a fülemet. Igen, hasonlót tavaly már hallottam. Morajlás, természetbeni zúgás-ropogás fagyasztja a levegőt hosszú percekig. Ez még nem az intro, a finn death kvartett így hangol rá minket a közelgő büntetésre.
Idegesen nézem az órát, ahogy a Wolfheart elfoglalja a terepet. Két hősünk újfent érkezik. Tuomas másodszor, ezúttal énekes-gitárosnak a frontba. Vagelis hihetetlen módon harmadszor gitározik, na meg háttérvokálozik is. Én nem vágom, ezek a srácok hétköznap mennyit kardióznak. Kicsit sem látszik rajtuk, hogy eddig nem a backstage-ben herevakartak, olyan energiával robbannak, mint akik most kezdenek bele igazán. Láthatóan összeszoktak az évek alatt, tökéletes dinamikával zenélnek együtt. Valamelyest úgy érzem magam, mint egy gigantikus musical fináléján, amikor össznépileg mindenki együtt ropja. Lauri Silvonen basszeros egyaránt üvölti a vokálokat – ez fogott meg leginkább bennük elsőre is anno, annyira bitangul szólnak hárman.
Nagy vigyorral a fejemen nézek komáimra, s üdvözlöm az északi zordság közérzetét. Bár ahhoz képest visszavettek a díszletből, idén ugyanis nem látom a óriási agancsos koponyákat. Azért Tuomas így is veszélyesen fest a bazi lánccal, ami a gitárját tartja. Lauri konferál: “Vasárnap van, nem könnyű – nekünk sem, mert öregek vagyunk. De a legjobbat adjuk, tegyétek Ti is!” . Így történik, beleadnak mindent. Csupán a Zero Gravity környékén járunk, nagyjából félidőnél, amikor araszolni kell a kijárathoz, mert mindjárt éjfél, indul az utolsó villamos. A folyosó előtti kanyarban megtorpanok, még egyszer visszanézek, teljesen biztos vagyok benne, hogy a végéig teljes energiával fognak játszani.
FOTÓK: VARGA LÁSZLÓ
