Az Opeth azon zenekarok közé tartozik, akik bármilyen albummal is rukkolnak elő, annak ad az ember egy esélyt. Ha pedig nem tetszik, akkor altatja magát azzal a tudattal, hogy ez a művészi szabadság, de anno mennyire király volt minden! Na, a tavaly megjelent The Last Will and Testament tényleg egy marha jó album, azért az ember csak visszakacsingat a hős időkbe. Tegyünk most mi is így és nézzük meg a húsz évvel ezelőtt megjelent Ghost Reveries albumot!
Az Opeth 2004-ben tért haza, hogy új anyagon kezdjen dolgozni nyolcadik albumához és az év végére be is fejezték az írást. A Still Life óta először fordult elő, hogy a Ghost Reveries dalai már a stúdióba vonulás előtt megszülettek. Ennek köszönhetően az Opethnek három hete volt arra, hogy a stúdióban begyakorolja és tökéletesítse a felvételeket. A zenekarnak döntenie kellett, hogy az albumot a svédországi Örebroban található Fascination Street Stúdióban vagy a Sonic Ranchben rögzítik-e. Végül a Fascination Street mellett döntöttek, mivel az közelebb volt az otthonaikhoz. Az Opeth európai kiadója, a Music for Nations 2005-ben bezárta kapuit. Több kiadóval folytatott tárgyalás után a zenekar a Roadrunner Records-szal írt alá szerződést. Åkerfeldt elmondása szerint az egyik fő ok a Roadrunner mellett az volt, hogy a kiadónak rendkívül széles terjesztési hálózata volt, ami biztosította, hogy az album a nagyobb áruházláncok polcaira is eljusson. Amikor kiszivárgott a hír, hogy a banda a Roadrunnerhez szerződött egy olyan kiadóhoz, amely főként trendkövető rock és metalzenekarokkal dolgozott, néhány rajongó azzal vádolta őket, hogy „eladták magukat.”
Åkerfeldt erre így reagált:
„Őszintén szólva ez hatalmas sértés 15 év zenélés és nyolc lemez után. Nem hiszem el, hogy ennyi év után ne érdemeltük volna ki minden egyes Opeth-rajongó bizalmát. Mármint, a dalaink tízpercesek!”
A Ghost Reveries Európában 2005. augusztus 29-én, Észak-Amerikában pedig 2005. augusztus 30-án jelent meg. A Roadrunner Records 2006. október 31-én kiadta az album különleges változatát. Ez egy nagyméretű digipak csomagolásban jelent meg, amely egy CD-t és egy DVD-t tartalmazott, új borítóval és kibővített füzettel, amelyben extra grafikai anyagok és Åkerfeldt levele is helyet kapott.
Teljesen emlékszem, hogy a gimnáziumban ültünk angol óra végén, amikor a Tanár nő megkérdezte, Tamás, te jössz az Opeth-re? Ekkoriban én még azt se tudtam, hogy miről van szó, így sajnos lemaradtam a 2005-ös koncertről. Amit a mai nap még kicsit bánok, de nyilván volt oka a sorsnak. Ellenben vicces, hogy az első koncertem a RockStation színeiben a 2012-es Club 202-ös Opeth koncert volt, ahol persze nem voltam a vendéglistán rajta (egyből azt gondoltam, hogy a kedves Főszerkesztő átbaszott és feleslegesen dolgoztam az oldalon, nincs is ingyé’ koncert) Aztán mégis bejutottam és nem az volt életem legjobb Opeth koncertje, de egy eléggé meghatározó estje volt. Azonban az évek alatt abban nem változott a véleményem, hogy a zenekar legjobb lemeze, a számomra a Ghost Reveries. Furcsa is volt ráeszmélni mikor írtam az éves listámat, hogy ez az album már húsz éves. Vagy nem is ez volt a furcsa, hanem az, hogy lassan az érettségi is húsz éve volt… Na, de mit is ad nekem ma ez az album?
Az az élmény, amikor az ember először hallja a Ghost of Perdition dalt, szerintem mindenki fejébe belevésődik. A lágy gitár, ahogy átvált a torzított részre, és ahogy Mikael elkezd ordítani, az felejthetetlen. Aztán persze egyből jön is vissza a lágyabb tamos rész. Emlékszem ezután a lemez után évekig azt hittem, hogy valahogy manipulálva van Mikael hangja, hogy erre ember képtelen. Így hörög aztán meg jönnek a dallamok, de nem… ez az ember egy csoda, vagy legalábbis amit a torkával és a hangszálaival művel az az. A dalok fele nem megy tíz perc alá, ami azért komoly teljesítmény, pláne úgy, hogy folyamatosan fenntartja az ember érdeklődését. Ritkábban kerül elő mostanában nálam a zenekar, de amikor elkezdem hallgatni soha nem tekerek át egy dalt sem, és nem is érzem azt, hogy unalmas lenne egy-egy rész.Ebben a nyitó dalban már annyi minden van benne, hogy nem is érti az ember, hogy lehet ennyi mindent egybe sűríteni, hiszen van benne klasszikus rock szóló, megtalálható a Damnation finomsága és őrült kétlábdobos témák, amiket a zenekar olyan mesterien fűz egybe, hogy nem csak témák lesznek egymás mögé pakolva, hanem tényleg dalt is alkotnak. A The Baying of the Hounds is egy remek szerzemény, amiben a hörgés szerelmesei maximálisan ki vannak elégítve. A dalnak van valamiféle pattogós felhangja, ami miatt számomra mindig egy vidámabb dal látszatát keltette az első része a szerzeménynek. Fontos megjegyezni, hogy én a dalokhoz szeretek érzéseket párosítani, így sokkal közelebb tudom magamhoz engedni őket. A dal közepén a lassulás, illetve lágyabb hangnemre váltás egyszerűen fantasztikus, nem is érti az ember, hogy az első dal után, hogy tudták újra megcsinálni ilyen remekül. A Beneath the Mire tökéletesen megmutatja, hogy mennyire jól szól ez a lemez. Annyira szépen építenek fel egymásra mindent, és a dobok meg az örök kedvenceim lesznek. Gyönyörűen szólnak, mindent hallasz és úgy szól, amiről a legtöbb dobos csak álmodni tud. Ez egy lassabb szerzemény, ahol én azt érzem, hogy a zenekar kicsit visszakanyarodik itt-ott a doomosabb gyökereihez is.
Ahogy már az első két tételnél megszokhattuk, itt is van egy lágyabb betét, amit Mikael hangja olyan gyönyörűvé tesz, hogy szavakat sem találok rá. Az Atonement egy különleges dal, mivel ez lóg ki a legjobban a lemezen. Van benne valami közel-keleties íz, pláne az elején, amitől teljesen elüt a többi daltól, ráadásul Mikael hangja is megvan bolondítva. Ezt a dalt volt idő, amikor elalváshoz használtam, emlékszem, hogy pillanatok alatt álomba tudott ringatni, de talán ezt még a gyereknek is bekapcsolnám este, hogy nyugodtabban aludjon. A Reverie/Harlequin Forest pár, ha egy dal ként kezeljük őket, ismét tíz perc felé emelik a játékidőt. Nagyon szeretem ennél a lemeznél, hogy a gitároknak van valamilyen klasszikus rock hangzása, de mégis frissen szólalnak meg, nem avétos, nem poros, nem unalmas. Az akusztikus réseket még Ritchie Blackmore is simán megirigyelné. A Hours Of Wealth nekem mindig amolyan átvezető ként szolgált, pedig a hossza öt perc felett van. Aki először hallja a lemezt még azt is gondolhatná, hogy itt véget ér a történet, de nem! Ezután következik a svéd progmetal egyik, ha nem a legjobb dala! The Grand Conjuration. A nyitó téma zseniális, félelmet kelt az emberben, Mikael hangja meg a dalban olyan akár a sátáné. Emlékszem, amikor először láttam a klipet a tévében (igen, ekkor még tévében néztünk klipeket) totálisan bepörögtem, hogy ezek mennyire betegek, és amúgy is! Te atya úr isten! A zene pedig…azóta is a kedvenc Opeth dalom, ami tele van olyan megoldásokkal, amire azóta se volt példa a zenekar történetében. Mondjuk ennek az is az oka lehet, hogy Martin Lopez, dobos ezen a lemezen játszik utoljára, amit én mindig is nagyon sajnáltam, mert imádtam a témáit. Szerintem nagyban hozzájárult az Opeth kegyvesztéséhez (nálam) hogy ő kikerült a képből. Az album legrövidebb dala a gyönyörű, epikus, majdnem így is négy perces Isolation Years.
Összességében ennyi év távlatából is azt mondom, hogy ez egy rendkívül változatos, izgalmas, és mindig tartogat valami kellemeset a hallgató számára. Kíváncsian várom, hogy tíz év múlva, hogy fogok emlékezni ezekre a dalokra, de az biztos, hogy ez az album az örök favoritok között lesz számon tartva.
