A Walls of Jericho és a Keeper of Seven Keys (1 és 2) lemezeket kistöki koromban külön-külön is legalább száz alkalommal hallgattam végig. Nyolc éves lehettem ekkor és nem, nem saját jogon, hanem inkább bátyám által formálódott így az ízlésem, a közös gyerekszoba hozta így, hogy mélyen a bőrömbe égett a germán power/speed-metal pionírok iránti imádat. Azóta eltelt úgy harminc (meg egy kicsi) év, a bandának meg 40 és minimum kiváló alkalomnak ígérkezett, hogy gyerekszoba nosztalgiabulit tartsunk tizenpár ezer ember társaságában. A szerencsételenek szomorú játéka miatt a Nagy Terv kútba esett - egyedül mentem a Helloween 40 turné budapesti bulijára. Egyedül kellett a működő ország étoszán újra kiröhögnöm magam (Győr-Budapest M1: kettő és fél óra...) és egyedül "kellett" a hömpölygő érzelmeimmel birkózom.
A kissé furán berendezett Papp László Sportaréna táncparkett része már egészen jól nézett ki amikor a kései érkezésem miatt a Beast in Black már nyomta a metalt. És noha a Helloween számára épített színpad egy kis százélékát vehették csak igénybe, egészen jól mozgott a négyes. Igen, négyes, mert az egyikük hiányzott a képről. Nyilván ez feltünt nyomban, de az okát nem tudtam meg, de a gitáros ember hiánya azért érződött. Az előzenekarokra jellemző picit gyengébb hangzást ők is megkapták, de ez sem tudta elhessegetni azt az érzést, hogy a dupla gitárra kiagyalt zenét egy gitárossal csak áldozatok árán lehet lehozni: kimondottan kényelmetlenül kínlódtak a húrok a szólók környékén. Cserébe az énekes fronton érkezett az extra, ő irányította a bulit, szuggesztíven és meggyőzően. Az utolsó dal előtt Molnár Máté kapott néhány percet magyarul beszélni a hazai közönség előtt, szerettük. Így csorgott le a Judas Priest emlékzenekar (ne legyek genyó már) Beast in Black felhozó bulija. Kis átállás, közben az NFL eredmények áttekintése és már pörögtünk is rá a fő attrakcióra.
Ahogy az utóbbi pár évben már megszokhattuk, a legteljesebb felállásban közlekedik a banda, így koncerteznek és a legutóbbi két lemezük is így készült: négy gitáros, két énekes és a dobos. A 2025-ös Giants and Monsters lemezük szerintem egészen nagyon szólt és szépen működött és ugyan nem lemezbemutató koncertnek volt ez eladva, hanem jubileumi 40 éves számvetésnek, azért mégis 4 dal legurult a lemezről. De ez a cirka két órás koncertben kurvára simán belefért. Mert olyan tűzijáték és best of setlist volt itt, hogy szem nem maradt szárazon.
Háromnegyed kilenc előbb pár perccel a függöny le és olyan színpadképpel, olyan hangzással futott ki ez a hét ember a deszkákra, hogy egy jó pár pillanatig azért csak pislogtam. A March of Time dallal nyitottak és ahogy egy illat, egy íz képes évizedeket vissza az időben átugrani, úgy éreztem magam újra gyereknek és hagyott magamra a felnőttkori komolyabb énem. Egy negyven éves zenei karrier bőven ad teret és lehetőséget arra, hogy olyan műsormenetet rakjanak össze, amivel azért jól lehet művészkedni, ívet rajzolni és természetesen a Helloween nem hagyta ki ezt a ziccert. Végig volt egy hullámzó lüktetése az estének, mindenki megtalálta magának a zenekar kedvenc korszakát és abba tudott kapaszkodni. Két óra 22 dal és a klasszikus Jericho és a Keeper lemezekről összesen a 11(!) dal hangzott el, a setlist fele innek jött. Zseniális válogatás volt a Future World, Ride The Sky, I Want Out vagy a Heavy Metal is the Law örök érvényű klasszikusokkal.
És ebbe fűzték bele az Andi Derris korszak legjobb dalait - We Burn, Hey Lord (omg micsoda kedvenc ez is), Power -, vagy épp az új lemez ütősebb nótáit. A This is Tokio volt az első ilyen, ami nem a kedvenc dalom az új lemezről, de itt rendszerbe állítva tökélesen működött. A Universe (Gravity for Hearts) viszont itt is, ahogy az új korongon is kiemelt helyen volt a műsorba illesztve, nem annyira véletlenül. Bitang egy nóta és egyfajta forgástengelyként állt az este közepén, ami körül elfordult az egész koncert. A - szerintem szükségtelen, ámde látványos - dobszóló mintha félbevágta volt a koncertet, az első etap a Universe csúcsáig volt értelmezhető.
Aztán a második epizód egy picit másabb, picit személyesebb, talán nem túlzás az intimebb szót sem használni. Nyilván ez a két akusztikus nóta miatt (In The Middle of a Heartbeat, A Tale That Wasn't Right) volt, amit Kiske és Derris bárszéken ülve egy szál gitárral együtt a színpad szélén adtak elő, míg a többiek egészségügyi sétán voltak. Zseniális volt mindkét dal, ami persze a két zseni torkú idősödő faszinak volt köszönhető, mintha a hangjukon nem fogott volna az idő, a magas tartományokban is úgy szólaltam meg, mint a 30 éve a kazettán (ld. Axl Rose).
Az est hátralévő része pedig igazi nosztalgiavonat volt a szó legjobb értelmében. A tízperces Helloween öndefiníciós dalukkal, a Dr. Stein a ráadásban, az Eagle Fly Free vagy Heavy Metal is the Law dalokkal egészen felvillanyozó élmény volt. Varázslatos este!
Kiske és Derris is hatalmas formátumú énekes, a színtér legjobbjai között érdemes őket emlegetni, de még nagyon jól működtek együtt. Szépen adták-vették a strófákat a dalokon belül, a felkonfokat is tök jól lehozták. Ahogy a zenekar sosem a vérkomolyságáról volt híres, az most is átjött: végigökörködték és viccelték a dalok közötti részeket. Persze szokásos panelek is voltak a kötelező klisékkel, de akkor is szerethetően aranyosak voltak. A megkopni képtelen hangjukról már volt szó, de itt kell Kai Hansent is kiemelni, aki a Jericho dalait hozta, hiszen akkor még Micheal Kiske nem volt a csapat tagja, de kurvajól énekelt ő is! De amúgy a kollektíva minden tagját csak dicsérni lehet. A fiatalabb dobos csávó egyszerűen nem ember, valami ufó és kész! Ilyen erővel, ilyen tempóval hozni a két órás koncertet, le a kalappal. A gitár szekció tagjai mindenféle exta kütyüzés és bigyózás nélkül szántottak a húrokon és bejárták az egész színpadot.
Apropó színpad! A vizuálra muszáj szót fecsérelni, mert amennyire kis egyszerű színpadnak tűnt első, annyira okosan tervezett volt ez. T alakú színpad végében három kis dobogó, középen a dobcájg, két oldalon hely az énekeseknek. A dobogók látszó oldalain LED fal, oldalt is LED fal és hátul a bazinagy kivetítő és ezeken folyamatosan megy a mozi. Ami viszont az okosság, hogy a vizuál, a videó, a mozi úgy lett megkomponálva, hogy ha mindenki a jó helyen áll (és profik, így a jó helyen állnak), akkor mintha részei lennének a vetített jeleneteknek. Látványos volt és mondom, nagyon ötletes: fullos audiovizuális élmény.
A promóció keretében én ülőhelyet kértem - öreg vagyok már odalent dühöngeni - , az ott lévők korfája azt mutatta, hogy inkább a deresebb halántékú rockerek jöttek nosztalgiázni, persze ezen nagy meglepetés nincs is, ennek megfelően készült a setlist-tel nagyon, de nagyon ki lettünk szolgálva. Élménycunami és folyamatos libabőr jellemezte az estét. Aminek ugyan egy igazi rendes gyerekszoba nosztalgia partinak kellett volna lennie, de csak egy tökéletes koncert lett belőle.
FOTÓK: VARGA LÁSZLÓ
