A Dying Wish harmadik nagylemeze, a Flesh Stays Together szeptemberben jelent meg a SharpTone Records gondozásában, és már az első hallgatásnál érezni lehet, hogy ez valami egészen más lesz, mint amire számítana az ember. A portlandi zenekar eddig mindössze két albummal és néhány EP-vel jelentkezett, de ezúttal új szintre emelik a metalcore intézményét. Annyit előreláthatólag borítékolhatunk, hogy a Dying Wish nem a mainstream úton hozza el a core-ságot a fülhallgatóba. Az egész album egy büdös nagy saller – nem sok pozitív megváltást zsúfoltak az üzenetekbe, és ez így van jól. Már a borító is sejteti, hogy fullasztó lesz a menet, de közben olyan lemezt pakolt le a négyesfogat, hogy kell idő az emésztésére. Will Putney nevét pedig mostanság már többször írtam le, mint a sajátomat, de valószínű nem véletlenül. Producerként a Dying Wish Flesh Stays Together albumához ezúttal egy igazán sötét és mocskos hangzással járult hozzá.
Emma Boster így nyilatkozik az albumról: “A Flesh Stays Together számomra egy belső utazás, a gyász feldolgozásának folyamata és egy erős állásfoglalás is. Olyan dolgokkal kell szembenéznünk, amiket egyszerűen nem lehet elfogadni. Minden tragédia valahogy a sajátunkká válik, mégis egyre távolabb kerülünk egymástól. Ez a lemez egy kegyetlen ébresztő. Lassan, fájdalmasan haladunk afelé a vég felé, amit talán már meg is érdemlünk.”
A dalszövegek ugyanilyen nyersen hozzák felszínre mindazt, amit belül cipelünk. Gyász, elszigeteltség, harag és Emma nem csak énekel, hanem kiadja magából az összes feszültséget, amit más inkább elfojtana. Nincs szépítés, nincs vigasz csak az őszinte, karcos valóság, amit ez a lemez könyörtelenül az arcodba tol.
Ezt a belső nyomás már a nyitódal is könyörtelenül a felszínre hozza az összes dzsuvát és rájössz, hogy ennek valóban a fele se tréfa. Az I Don’t Belong Anywhere egy igazi vadállat, mintha egy téglával telepakolt hátizsákkal csűrnének fejbe. A gitárok karcos hardcore és metalcore kellemes ötvözete, és a breakdown itt nemcsak zeneileg hanem érzelmileg is lesújt: Emma vokálja azonnal megadja az album alaphangulatát, ugyanis a Flesh Stays Together lendülete nem csillapodik sőt, egyre mélyebbre húz. Az A Curse Upon Iron lecsap, mint a Cathrina hurrikán. Egy igazán tomboló Boster zúdítja rád a társadalomkritikus szöveget, mintha az egész világnak akarna ébresztőt fújni. Az egészet súlyosbítják a gyilkos riffek és ütemek a hatásos tempó- és énekváltásoknak köszönhetően csúcsra jár a feszültség.
Egy másik arcát mutatja meg a zenekar a következő I’ll Know You’re Not Around számban, ami sokkal inkább téglánként építkezik: monumentális refrénjei és a lassan kibomló dallamos részei olyan arénahimnusz-szerűvé emelik a dalt, ami könnyen az élő fellépések állandó darabjává válhat. A lemez középső szakaszában sincs megállás. A fullasztó, szorító érzet végig ott ketyeg még az olyan rövid hardcore-t idéző moshkompatibilis tételekben is, mint a Revenge In Carnage. Masszív, kimért hangszeres megoldásokat a változatos vokálok pörgetik meg a brutális tételben, amiben a dallamosság nem tűnik el, csak más formában jelenik meg.
A hangulat egyre komorabbá válik, ahogy elérkezünk az album legmélyebb rétegeihez. Nagyon nincsenek határok és sémák ezen az úton. Ezt jól igazolja a Heaven Departs és a Moments I Regret számok, amelyek az album legsötétebb szegleteit tárják fel: a tiszta énekekkel és fájdalmas soraival egyszerűen befurakodnak a bőröd alá. A pusztító düh és fájdalmas sebezhetőség kettőssége adja meg a lemez igazi erejét.
Végül a címadó tétel zárja le ezt a sötét utazást, egyfajta összegzésként az elmúlt fél óra bestiális ámokfutásának: itt minden motívum visszatér, amit az album során hallottunk. A gyász, az elszigeteltség, a düh és a reménytelenség egyetlen sűrű, katartikus tételben csúcsosodik ki. A zárás nem megnyugtat — inkább szembesít amit a grandiózus breakdownnal tesz pontot a kontrasztokkal való játék végére.
A Flesh Stays Together nem csupán egy újabb metalcore-lemez – ez egy érzelmileg intenzív utazás, amely nem hagyja érintetlenül a hallgatót. A zenekar magabiztosan mélyül el a fájdalom és a harag rétegeiben, miközben zeneileg is új terepeket jár be. A Dying Wish harmadik albuma sűrű, sötét és dühös, a hangzás pedig nyers és koszos – ettől válik igazán élővé, hússá-vérré. Nem steril, nem gépies, és pontosan ebben rejlik az igazi ereje.
