Mindig is közel állt hozzám a W.A.S.P. 80-as évekbeli termése, különösen a legendás debüt, ami tavaly ünnepelte 40. jubileumát. Olyan csont nélküli klasszikus, amit akármikor előveszek, mindig feldobja a hangulatom, és az összes dal üt. Sokáig úgy is tűnt, hogy ebből a nosztalgiaturnéból kimaradunk. Szépen körbe lőttek minket, nagyjából már minden környező ország kapott dátumot rajtunk kívül, amikor végül last minute jelleggel sikerült velük megállapodni annak ellenére, hogy a szervező korábban azt írta, nem reális a magyar piacra. Ehhez képest olyan szépen megtelt a Barba Negra Red, hogy jóformán mozdulni alig lehetett.

Érezhetően ki volt már éhezve a magyar közönség Blackie Lawless-ékre, már kapunyitás előtt is rengetegen tolongtunk a kapuknál. Legutóbb 13 éve jártak nálunk, akkor is a Club 202-ben, így fogalmam sem volt mekkora érdeklődésre számítsak. Azért elég szép ugrás a Red Stage, a magyar rajongók pedig nem vallottak szégyent, a végén még a sold out tábla is kikerült.

Előzenekar sajnos nem volt, az utolsóként bejelentett dátumokra már nem hozott magával senkit a W.A.S.P., és azt csiripelték a madarak, hogy magyar vendégzenekart nem engedtek fellépni. Maradt így nekünk másfél óra várakozás a főhősökre, a háttérben pedig szóltak a 80-as évek legemblematikusabb dalai.

Kezdés előtt meg is jelent valaki a színpadon, hogy közölje a zenekar kérését (nem mondom, hogy nem lett tőle Rockmaratonos Megadeth flashbackem), de szerencsére csak arról volt szó, hogy a crowdsurf szigorúan tilos, és a helyszínről is ki lesz vezetve, aki bepróbálkozik. Ennek rendje és módja szerint inkább nem is játszott senki a sorssal, bár a W.A.S.P. nem feltétlenül az a típusú zenei közeg, amely ennyire bevadítaná a népet. Lehet, a jó öreg Blackie szimplán csak nem kedveli a szörfözést. Mindenesetre, az az egész este alatt érződött, hogy vasszigor van, a zenekar security menedzsere végig fel-alá járkált a fotósárokban.

Ezután végre már az intró következett, ami különböző dalrészletek összevágásából állt megspékelve egy kis szirénázással, emiatt az egész már kezdett kakofóniába hajlani, de ahogy túléltük, rögtön az egyik legnagyobb übersláger, az I Wanna Be Somebody lett a jutalmunk. Első alkalommal láttam a bandát, és már ekkor azt éreztem, hogy csak ezért a pár percért megérte eljönni. Hatalmas együtténeklések, zseniális hangulat, és olyan erővel robbantak be a színpadra, ami jó pár fiatal zenekart lealázna. Különösen impresszív ez Blackie esetében, aki szeptemberben már a 69. szülinapját ünnepelte, de meg sem látszott rajta, tényleg elképesztő formában volt az öreg.

Albumsorrendben mentek, szóval következett is a L.O.V.E. Machine, ahol szintén alig hallottam a zenekart, olyan hangerővel énekelte elől mindenki a legendás sorokat. Ez nem panasz, számomra ilyen az ideális koncerthangulat. Blackie ki is tért rá a beszédében, hogy milyen furcsa volt a Somebody-val indítani a showt, de ahogy a lemezen is, élőben is hengereltek a "kevésbé ismert" tételek is. Ezek közül a legnagyobb libabőrt a Sleeping (in the Fire) biztosította, ami a tökéletes powerballada archetípusa. Doug Blair gitáros nyomott is a végén egy hosszabbított gitárszólót, de epic volt, egyáltalán nem öncélú. Nem mellesleg ő is 62 éves már, de egy laza 20 évet simán letagadhatna.

Körülbelül úgy ekkor félúton bekapcsolták a kivetítőket is, volt összesen három, ezeket keretezte a cirkuszi díszlet. Az AI aranykorában örülök, amikor egy banda nem annak használatához folyamodik, a W.A.S.P. pedig ebben a tekintetben is oldschool volt. Régi videóklipeket és koncertjeleneteket vetítettek többnyire, néha volt egy-egy animáció, de bár ne lett volna, annyira low-budget hatásúak voltak. Plusz, ami nagyon nem tetszett, azok a The Headless Children alatt vetített II. világháborús jelenetek voltak. Kicsit erős halálra éheztetett embereket meg szétégett hullákat mutogatni, pár perc múlva meg már nőkről és szexről énekelni vidáman. Tudom, háborúellenes dal, de egy ilyen igazi feel-good koncertnél elég éles váltás.

A hangulatot azért ez sem tudta megakasztani, főleg, hogy rögtön az elsőszámú W.A.S.P. dal, a Wild Child következett utána, amitől bizony kevés fülbemászóbb született az egész műfajban. Először egyszálgitárral énekelte Blackie a második refrénig, majd a teljes zenekarral belecsaptak az elejétől kezdve. Elementáris erejű volt. A ráadásban főleg egyvelegbe gyúrt számokat játszottak ezen kívül, az Inside the Electric Circus, az I Don’t Need No Doctor, és a Scream Until You Like It is csak egy-egy refrénig tartott. Valószínűleg sokkal hosszabb koncertet már nem tudnának fizikailag bevállalni, ezért született ez a köztes megoldás. Utolsóként a Blind in Texas adta meg a kegyelemdöfést, a végén pedig még ikonikus mikrofonállványára is felmászott a főhös.

És ha már Blackie, érezhetően volt gépi rásegítés a hangján, főleg a refréneknél, de a show legjava élő volt és őszintén, annyira vitt magával a koncert sodró lendülete, hogy egyáltalán nem is érdekelt, használ-e playbacket. Na meg, van az a kor, ahol már jóval megengedőbb az ember, Blackie pedig bőven beleesik ebbe már. Természetes, hogy nem lesz az ember hangja ugyanolyan, mint 40 évvel korábban, de nem panaszkodhat, a verzéknél hallhattuk, hogy még mindig kellően erőteljes.

A háttérvokálokban nagy szerepet vállalt még a két bárdista, Doug Blair, és Mike Duda, és végig elképesztő elánnal pörögtek. Ők többet is kommunikáltak a közönséggel. Blackie gyakran hátat fordítva állt, a dobos Aquiles Priester-t pásztázva, ezt annyira nem tudtam mire vélni.

Mindent összevetve, néhány negatívum ellenére, ez a koncert eleve nyertes pozícióból indult. Néha tényleg elég, ha négy ember kijön, belekezd az első riffbe és hirtelen megáll az idő. Ez a koncert egyszerre volt múltidézés és bizonyíték arra, hogy a klasszikus heavy metal még mindig képes életre kelni, ha hiteles kezekben van.

Fotók: Varga László. További képek ITT.