Az a helyzet, hogy Sebiszabi kollégánk az esemény másnapján fellőtt Lemezvágós élménybeszámoló-videójával minden sajtóorgánumot megelőzött. Ehhez jön még, hogy a koncerten szerzett benyomásaink nagyon is hasonlóak. Ráadásul mire ezeket a sorokat olvassátok, már a bulin készült fotókat is láthattátok. Mindazonáltal volt annyira jelentős a mindenszentek napján tartott beborulós gothic-doom est, hogy ebben a formában is megemlékezzünk róla.
A német Lacrimas Profundere 1993 óta létezik, hozzánk immár hatodik alkalommal jutottak el. Legutóbb, ha emlékszünk még, 2019-ben játszottak nálunk a régi Barba Negrában, mégpedig a The 69 Eyes vendégeként, ami segít is nagyjából betájolni a csapat stílusát, csak éppen Jyrkiékhez vagy, teszem azt, a H.I.M.-hez képest súlyosabb az összkép. A fazonra Joey DeMaióból és a néhai Peter Steele-ből összegyúrt Ilker Ersin bőgős (még a hangszer is stimmel! – amúgy a Freedom Callban zenélt egykor) megjelenése és játéka is a metalos jelleget domborította ki.
A hörgésben és a nem túlbonyolított dallamokban egyaránt meggyőző, a többieknél jóval fiatalabb frontember, Julian Larre kinézete és intenzív mozgása elsőre eléggé kilógott a képből, a srác mintha valami metalcore bandából keveredett volna ide. Ugyanakkor a javára írom, hogy folyamatosan kommunikált a közönséggel. Énekeltette, tapsoltatta a jelenlévőket, s ennek eredményeképp a másodikként érkező A Cloak Woven of Stars – az elmúlt hat év termésére helyezett nyomatékot a brigád – máris felettébb heves reakciókat váltott ki. Szintén rokonszenves húzás volt, amikor a pódiumra invitált egy rajongót egy kis közös tombolásra, szelfizésre. Talán cseppet gonosz volna azt állítani, hogy barátunk többet foglalkozott a nagyérdeművel, mint amennyit énekelt, de hát ez a röpke félóra erről is marad emlékezetes.
Komoly aggodalomra adott okot a hét elején a hír, miszerint Sara Bianchin, a Messa énekesnője megbetegedett, és az olaszok kénytelenek voltak lemondani müncheni koncertjüket. A hölgy azóta felépült, legalábbis annyira, hogy további fellépéseket ne kelljen törölni, és ezen az estén már alig érződött bármi abból, hogy pár napja még az ágyat nyomta. Céges rendezvényről a bulinegyedbe szabadult hostess szerelésében roppant imponálóan festett, és hibátlanul énekelt, csak picit lassan oldódott fel.
Egyébként ha pusztán az előadásmód alapján kellene értékelnem a showt, annyira nem lelkesednék, jóllehet a Fekete Zaj nagyszínpada után itt sem hatott elveszettnek a társaság. Marco a basszusozáson kívül billentyűzik is, és hát Alberto gitáros sem cikázik ide-oda, fel-alá a deszkákon. Utóbbinak viszont a számtalan forrásból (a Black Sabbathtól a Killing Joke-on át a jazzig) táplálkozó játéka élőben is figyelemre méltó, és a maga posztján mindenki első osztályú teljesítményt nyújt, ideértve Rocco dobost is.
Persze nyilván Sara színpadi jelenlétében és hangjában rejlik az élő produkció valódi varázsa, de ami miatt különösen vártam a Messa színre lépését, az nem más, mint a 2025. esztendő egyik csúcsalkotása, a The Spin. Az albumról hat szám csndült fel (egyedül a Void Meridianre nem került sor), s ennyi volt maga a műsor is, de nekem ez így lett kerek egész. A The Dress érzelmi hullámvasútja, a Reveal hajmeresztő témái és hangszerelési ötletei, majd a végén a lemezt is záró Thicker Blood lélekemelő, ám valódi feloldozást nem adó pillanatai mind-mind ott vannak számomra az év legcsodálatosabb élményei között – immár koncertek tekintetében is.
Ha az imént Saráékról állítottam, hogy nem a világ leglátványosabb koncertzenekara, ebből kiindulva Paradise Lostra se volna érdemes járni. Jön az 1988 óta elválaszthatatlan négyes plusz az aktuális ütős – jelen esetben a visszatérő Jeff Singer –, azaz öt, az ötvenes éveiben járó arc, mindent elnyom lemezváltozatban úgy, hogy közben alig moccan, és kész. Ám ahogyan a kezük alatt a különböző korszakaik termése megszólal, az hamar feledteti az efféle fenntartásokat. Oké, nekem is volt részem olyan buliban, amikor egy általam kevésbé szeretett anyagot élőben sem tudtak megkedveltetni velem az angolok, s utána majdhogynem le is mondtam róluk. Ez azonban régi sztori, az idei Ascension a 21. századi Paradise Lost egyik legerősebb kiadványa lett, így biztosra vettem, hogy nem fog csalódás érni.
Némi fejvakarásra legfeljebb az késztetett, hogy az Ascensionről mindössze három szerzemény hangzott el. Ezt azért hozom fel, mert az előző évtized albumbemutatóin öt, vagy akár hét, akkor még friss darab is szerepelt a programban Nick Holmeséknál. Változnak az idők… Cserébe jó alapos áttekintést adott a banda a munkásságából a Shades of Godtól kezdve. Ha úgy véled, a Host vagy a Believe in Nothing nem neked szól, attól még becsülendő, hogy a Paradise Lost ezeket a megosztónak tekinthető lemezeket is felvállalja. A vitathatatlan klasszikusok közül pedig megkaptuk a True Belief, a Once Solemn és a Pity the Sadness nótákat. Ezek közé beágyazva a “Depeche Lost”-érát nyitó One Second két tétele szintén jól működött, akárcsak ezek kontrasztjaként a Beneath Broken Earth, amely az egészen korai anyagok doom-death metaljáig mutat vissza. Vagyis az 1990-es évek elejét idézi érett formában.
A szettet az Ascension dalai fogták keretbe. A koncert a Serpent on the Crosszal indult, a háromszámos ráadásblokk a Silence Like the Grave-vel zárult, és ott volt a Tyrants Serenade is a főműsor második felében.
Mindent egybevetve: ha elvonatkoztatunk attól, hogy Holmesék nem azok a kimondott showmanek (ezzel régóta tisztában lehetünk), és hogy az éneket időnként, Gregor Mackintosh szólóit meg permanens módon elnyelte a keverés (ezen azért nem volt könnyű túllépni), legalábbis a terem hátsó traktusában, a Paradise Lost bőven hozta az elvárhatót. Azaz a maga sokszínű repertoárjával érzékletesen tárta elénk földi létünk elmélkedős, nyomasztó vagy éppen gyötrő oldalát.
Sőt, bármennyire paradoxnak tűnhet – az új album címére utalva –, felemelően.
