Ahogy az ősz teljes pompájában jár, újra egy lélegzetelállító utazásra invitálunk a Mojave sivatag filmes vadonjába a kaliforniai desert rock úttörőinek, a YAWNING MAN új albumával, amely a Heavy Psych Sounds Records gondozásában jelenik meg.
A zenekart alapító Gary Arce gitáros és Mario Lalli basszusgitáros ismét stúdióba vonult Bill Stinson dobossal, hogy megalkossák ezt az új, instrumentális fejezetet a zenekar életében. A Pavement Ends a zenekar legmerészebb munkáit idéző, felfedező szellemben született, és a dinamika mesterműve: a kísértetiesen gyönyörű, letisztult pillanatok és a súlyos, monumentális hangzásvilág között váltakozik, így teremtve feszültséggel és feloldással teli, magával ragadó zenei tájat.
Igazából ezzel majdnem el is mondtunk mindent a november 14-én megjelenő hat dalról. A YAWNING MAN organikus, filmszerű kompozícióik és pszichedelikus improvizációik révén létrehozták a generator partyk tágas, holdbéli atmoszférájának tökéletes hangzásvilágát a ’80-as évek végének Coachella-völgyében. Azóta is ebből táplálkozik rengeteg zenekar, hiszen olyan zenekarokra is hatalmas hatással voltak, mint például a Kyuss. Ez a hat dal semmiben sem tér el a már megszokott hangzástól, a már megszokott atmoszférától, talán a dalok címe, azok, amik egy kicsi nyugtalanságot keltenek az emberben. A dalok átlagos hossza öt perc körül mozog, így igazán hosszú anyagot kapunk meg Gary-éktől. Számomra az abszolút favorit a Gestapo Pop elnevezésű szerzemény. Az album második dala igazi melankólikus szerzemény, ami már a címével is érzéseket vált ki az emberből. A dal rendkívül monoton, magába forduló, de ez pontosan jól jön az őszi esős időben. Többszöri hallgatás után is azt érzem, hogy az egész olyan, mintha egy hatalmas jammelés lenne egy riff körül, ami valami hihetetlenül jól sikerült! A Bomba Negra a következő dal, amiről azt is el tudnám képzelni, hogy az előző track folytatása, vagy annak egy tovább vitt riffje. Az album amúgy végig középtempós megoldások körül forgolódik. Ebből talán kicsit kivétel lehet a Pavement Ends, ami mozgalmasabb szerzemény, mint a korábbi művek. Persze, azért itt se arra kell gondolni, hogy valami őrületes nagy sebességre kapcsol a zenekar.A Bad Time To Be Alive a klasszikus YAWNING MAN dalok hangulatát idézi, remek zárása az albumnak.
Sokat gondolkodtam, hogy mit írjak az albumról, hiszen egy olyan zenekarról beszélünk, akik jövőre már negyven évesek lesznek. Sok újdonsággal nem fognak szolgálni nekünk, de amiben jók azt magabiztosan hozzák, szolgáltatják. Így csalódás nem ért az album kapcsán, de hatalmas meglepetések sem. Azt mondom, hogy kellemes hallgatnivaló így az esős őszi napokon, egy kicsit felvidít ez a muzsika.
