A lyoni Malepeste egy minden ízében huszonegyedik századi képződmény a black metal szegmensén. Ha cinikusnak akarnék tűnni, akár azt is írhatnám, hogy egy az ezernyi hasonszőrű alakulat közül. Még ha részemről ez is lenne a helyzet, a dolgot nem hányhatnám a gallok szemére, hiszen a mennyiség-minőség mutató tőlük függetlenül is évtizedek óta az előbbi irányába leng ki.

Egy túltelített, hosszú évek óta a saját verejtékében fürdőző színtéren pedig különösen nehéz értékes, maradandó, vagy legalább csak az érintettek figyelmét megragadó produktummal előállni. A francia ötös mindenesetre kitartóan, de nem tolakodóan próbálkozik a dologgal.

A friss Ex Nihilo ugyanis még csak a harmadik nagylemeze a papíron már másfél évtizede létező formációnak, mely amúgy több mint tíz év elteltével követi a Deliquescent Exaltation címre hallgató közvetlen elődjét. A klasszikusnak mondható leosztásban – két gitár, vokál, illetve ritmushangszerek – alkotó Malepeste mögött álló személyek az egyik gitáros kivételével közel két évtizede aktív szereplői, alakítói a lokális fekete fém mozgalomnak. Ebből eredően teljességgel tisztában vannak az irányzat fő és járulékos attribútumaival egyaránt. Egyesek közülük a bevett huszonegyedik századi gyakorlatnak megfelelően egyidejűleg több formáció soraiban is érdekeltek – természetesen a black metal berkein belül maradva.

Az LP és digipak CD formátumokban testet öltő Ex Nihilo zord, kaotikus, eseti jelleggel kakofón black metalt kínál, sikeresen kikerülve a terjengősség csapdáját. A francia kiadó hírlevele találóbban fogalmaz, mint arra jómagam képes lennék; a LADLO illetékese a Malepeste által kreált entitást ugyanis „egy belső rezonancia által táplált rituális black metal”-nak nevezi – jelentsen ez bármit is.

Tény, hogy a franciák előszeretettel adnak a külsőségekre, az élő rituálék alkalmával füstölőkkel övezve, thébai szövegekkel ékesített köntösöket magukra öltve celebrálják a fekete fémet. A legutóbbi, a Dysylumn-nal megosztott lemezen dallamosodásra irányuló, apró kísérletekre is vetemedtek, tiszta kórusok beépítésével, továbbá áttekinthetőbb, kontrolláltabb hangképpel. Ahogy az aktuális lemez címe is sugallja, a korong a semmiből a valamibe történő átmenetet, a teremtés folyamatát igyekszik vizsgálni. Az egyes tételek elnevezése, és azok sorrendje is konceptalbumra engednek következtetni. Larsen vokalizálása túlmutat a black metal viszonylatában konvencionálisnak minősülő megoldásokon, a rikácsolások mellett rendszeresen és előszeretettel vetemedik kántálásokra, monológokra, szózatokra, különféle narrációk előadására. Az Imperium című tételben épp emiatt még inkább feltűnőek a dallamos vokálok. Emberünket a nem létező dalszerkezetek nem gátolják meg a legváratlanabb kísérletek interpretálásában; vokálok címszó alatt kénye-kedve szerint élheti ki kísérletezőkedvét.

A bő fél órás lemezről kiemelést érdemel a doomos jegyeket felvonultató, a post metallal is kokettáló Acceptio, illetve maga a Relapsus képében érkező végkifejlet. Ebben, az orgonajátékba torkolló végítélet-szimfóniában olyannyira nehéz bármilyen kapaszkodóra lelni, hogy a hat tétel lecsengését követően az ember fejében csak kavarognak a kérdőjelek.

A Malepeste káosz-black metaljához csak a megfelelő csatornák birtokában érdemes közelíteni, felvértezve a szükséges huszonegyedik századbeli zenei előtanulmányokkal.