Az Iron Maiden előtti bemelegítés után újra Magyarországra jött a Halestorm, ezúttal főzenekari státuszban. Bemelegítésnek a Bloodywoodot hívták meg, akik az első európai headliner kanyarjuk után újabb, szélesebb közönség felé igyekeztek szólni, bemutatkozni, vagy megmutatni, mit tudnak élőben. Mindennek a helyszíne a Barba Negra nagyszínpada lett.
Nem árulok zsákbamacskát: ezen a koncerten az előzenekar miatt jelentem meg. A Bloodywood érdekes színfoltja a mai metalzenének, a nu metallal kevert indiai folk döngölde egy frissnek ható ízt hozott a kópiákkal teli színtérre, melynek nagy fórját pont a tagok származása adja. Úgy tudom, az ottani metalszíntér szinte egy nagy baráti társaság, nem csak az összetartás, hanem az egész mérete miatt is, így otthonról talán nekik nem lett volna akkora esélyük kirobbanni, ha nincs az internet, ahol mondhatni egy-kettőre a modern fémzene egyik titkos üdvöskéje lett a csapat.
Kíváncsi voltam, mit, mennyit tudnak majd kisajtolni a műsoridőből (meg belőlünk), mert azért bemelegítésnek lenni nem egy hálás feladat, eléggé oda kell tenni magad, hogy egy frissen, a külvilágból beesett tömeget magad mellé állíts. Nos, örömmel nyugtáztam, hogy a maguk mellé állítás már eleve nem szükségeltetett, sokan jöttek a Bloodywood miatt (is) a bulira, legalább félig telt a sátor már akkor, amikor valami fura technikai gebasz után megszólalt az intró. Sorra jöttek a srácok, a videókból ismert folkos, de modern megjelenéssel és elindult a fergeteg.
Nem sok, hét dal és háromnegyed óra jutott nekik, viszont ezt az eddig megjelent két lemezről (Rakshak és Nu Delhi) szépen ollózták össze. A színpadi koreográfia, a mozgás, kommunikáció mind mutatták, hogy egy már bejáratott csapatról van szó, látszik, hogy jó ideje járják az utakat és szerzik a tapasztalatokat. Konkrétan egy főzenekart kaptunk a főzenekar előtt, ha értitek, mire gondolok.
A hangzás az első egy-két dalnál kimondottan retek volt, ami idővel tisztult, bár a gitárokat kevéssé lehetett hallani a keverő előtti részen. Mindezt kárpótolta a színpadról ömlő, képletes színes porfelhők képében leáramló töméntelen energia. Mivel a zenében elég sok samplert használnak, nagy jammelésekre, elkalandozásokra nem volt lehetőség, viszont így is minden másodperc természetesnek hatott, jól találták ki az egészet. Minden szám előtt jutott egy kis (hegyi)beszéd, közönségetetés, a dalok közben pedig hálából szanaszét mosholta magát a nagyérdemű, tényleg iszonyat méretű energiák szabadultak el, nincs rá jobb szó. Ennél intenzívebb nyitányon régen voltam, most már csak az a kérdés, hogy a tagok bemutatásánál még külön a stábtagoknak is köszönetet mondó zenekar mikor jön vissza Magyarországra. Mert igény azt úgy látom, van és a közönség is adott hozzá. Én ott leszek!
Viszont itt felmerült bennem a kérdés, ilyen nagy fordulatszámon dohogó nyitány után a Halestorm hogy fog elsülni. Nem egyszer jártam már úgy és a zenetörténetben is nem egyszer lehetett találkozni olyannal, hogy a bemelegítésnek vitt zenekar elvitte a műsort a főszám elől. Igen, nálam most (is) ez történt. Az indiaiak ütős- dallam- és zúzdaorgiája után Lzzyék nekem olyan afterezősnek hatottak és nem a zenekar teljesítménye miatt. Egyszerűen csak mert a Bloodywood elrabolta minden rendelkezésre álló energiámat. Értelemszerűen a tiszteletet megadtam a Halestormnak is, de őket már kényelmesen, hátul megállva figyeltem.
Az idén megjelent Everestet rendesen megturnéztatja a kvartett, ide, Budapestre is a korong háromnegyedét, azaz kilenc számot leosztottak a szettbe, ami valljuk be, igencsak becsületes, így illik bemutatni egy albumot – nem úgy, hogy két-három dal előkerül a megszokottak között (tudnék sok példát, de nyilván ti is). Az, hogy a Halestorm iszonyat fogós nótákkal operál, az nem is volt kérdés, ráadásul Lzzy is egy igen karakteres, félelmetesen jó énekhang, minden adott a receptben ahhoz, hogy nagyobb számú közönséget szólítsanak meg. Ez meg is történt! Koppanásig ugyan nem volt a Barba Negra nagysátra, de szégyenkeznünk sem kellett a megjelentek száma miatt.
A klasszikus rocker felfogást a Marshall hegyek jelentették a deszkákon, amit mögött az Everest borítóján látható tényleges hegyek is megjelentek, bár azok a látványvilágban elég kevés szerephez jutottak. A műsor íve jól össze volt rakva, persze szép is lett volna, ha nem, mondjuk én középtájon azért kicsit mintha leülni éreztem volna a menetelést. Meg értem én, hogy pihizni is kell, meg Arejay az excentrikus dobosok egyik iskolapéldája, de szerintem dobszóló nélkül is el tudtunk volna lenni. De ez magánvélemény.
Mindenesetre az szimpatikus volt, hogy náluk sem csak a sablon hakni volt, volt idő reagálni a közönségre, némi interakció néha-néha belefért. Nem sok, de mennyivel emberibb lett tőle az egész! Azt vettem észre, hogy a zenekari tagok is jól érezték magukat. Én is elvoltam, de ahogy írtam is, nekem előre elfogyott minden extra kapacitásom, a Halestorm pedig minden dög mellett sem tudta tartani azt az intenzitást, energiát, mint a Bloodywood – szerintem. Pedig tényleg ott volt minden kötelező nóta, meg a friss lemez tételei is szépen operáltak, csak… Nem magyarázom, úgyis tudjátok, miről van szó.
Összesítve az eddigieket: a Bloodywood a magyarországi bemutatkozása alatt úgy lerakta a névjegyét az asztalra, hogy az sírva tört darabokra. Ez az a zene, amit érdemes lesz majd főzenekarént is elhozni hozzánk, ez az este bemutatta, hogy igény van rá. A Halestorm előtt pedig le az összes kalapom, hogy bevállalták, hogy ők legyenek előttük, mert úgy érzem, nem csak számomra rabolták el az estét az indiaiak. De azért na… Lzzyékre sem lehetett panasz, csak most nekem nem rajtuk volt a fő hangsúly.
