Ha azt hinnéd, hogy a zeneiparhoz kapcsolódóan munkálkodni laza és kellemes időtöltés, sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak. Már jóideje járom a kisebb-nagyobb koncerteket és koptatom ennek apropóján a klaviatúrát, de ennyi hullafáradt kollégát egy helyen és egy időben szerintem az elmúlt másfél évtizedben még nem láttam. Pedig nem ez volt október legnagyobb szabású eseménye…
Az idei ősz különösen bőséges termést hozott, sőt, ha csak a mostani koncertet megelőző két estét nézzük, többen lehúzhattak a bakancslistájukról egy Helloween és egy W.A.S.P. hangversenyt, már, ha győzték energiával. Embert próbáló? eléggé…Megéri? De még mennyire!
Ennek a beszámolónak az apropóját egy a hazai deszkákon elsőbálozó tengerentúli stílusveterán és egy kedves ismerősként üdvözölt olasz időkapszula adja. Ez elsőre érdekes párosításnak tűnhet, mégis elég jól működött.
Nu, pogodi!
Bevallom, hogy a kilencvenes évek végétől taroló nu metal hullám valahogy sosem tudott elsodorni, sőt, mindent megtettem annak érdekében, hogy elkerüljem ezt a zsánert. Valahogy nem éreztem úgy, hogy őszintén tudnám viselni a szimbolikus bőgatyát, és így majd’ három évtized távlatából sem bántam meg ezt a döntést. Ehhez képest most egy számomra totál ismeretlen “alapnév” jóval a műfaj tündöklése után lehozott egy olyan laza és őszinte klubkoncertet, amire nemhogy egy rossz szavam nem lehet, de szerény meglátásom szerint mind minőségében, mind hangulatában köröket vert a headlinerre.
Az amerikai Nonpoint a kétezres évek elején ment nagyot a műfaj kedvelőinek körében, és így utólag belátom, ez nem is annyira meglepő. Mindent hoznak, ami a zsánertől elvárható, de nem “egy kaptafa” hangzással teszik mindezt.
A zenekart az energikus kiállású énekes Elias Soriano, és Robb Rivera dobos alapította még a kilencvenes évek végén. Utóbbi karakter már csak azért is fontos, mert viszonylag ritkán találkozunk a színpadi felállásban “frontba tolt” dobossal, aki a látványosan oldalra fordított szettje mögött még látványosabban pörgeti a - nyilván nem véletlenül - világító dobverőit. A kialakult összképnek kifejezetten jót tett a kisszínpados hangulat, ezzel is jóval közelebb hozva a közönséget a zenekarhoz. A végeredmény: kötelező pózokban és mozdulatokban bővelkedő, mégis laza és spontánnak ható partyhangulat, amibe még a háttérként funkcionáló ledpanel meghibásodása is egy kifejezetten jól működő poénnak adott apropót. A hibás elemnek hála ugyanis a zenekar neve mint “NONPCINT” jelent meg a tisztelt nagyérdemű előtt, amin Elias látványosan “felkapta a vizet”.
Szűk háromnegyed óra alatt ez a zenekar minden fogalmatlanságomat és az általuk képviselt műfajjal szembeni prekoncepciómat - ha nem is írta felül, de - sikeresen feledtette, és azt tették, amihez a legjobban értenek: SZÓRAKOZTATTAK!
Ha szereted a nu-t, akkor azért, ha nem, akkor pedig azért ismerd meg a munkásságukat. Ha ott voltál, tudod, hogy miről beszélek, ha nem, hát késő bánat. Remélem, legközelebb nem kell három évtizedet várni, amíg erre tévednek.
Ismét megengedem magamnak azt a már-már közhellyé koptatott örökérvényű jó tanácsot, hogy ha már jegyet váltasz egy bulira, ne hagyd ki az előzenekarokat sem, mert érhetnek komoly meglepetések!
Ha nem akarod öregnek érezni magad, inkább ne is nosztalgiázz…
Az előző hasábban felvállalt szubkulturális sznobságomat kissé ellensúlyozva tartozom egy vallomással. A nu metallal kb. párhuzamosan berobbanó, Nightwish hirtelen jött népszerűségének farvizen boldogan úszkáló dallamoscsajos-morgósfaszis metalt anno úgy bekajáltam, mint a majálisra beszabadult ittas melós a túlárazott virslit. Nem véletlen, hogy erre az időszakra ma már erős öniróniával gondolok vissza, hisz az ekkortájt rommá hallgatott, többnyire másolt CD borítókon szereplő szépreményű zenekarok neveire nagyjából egyharmad arányban emlékszem, és még ezek közül is kevés az, ami bármilyen érzéseket kelt bennem a felesleges és többnyire torzzá szépült emlékeken kívül.
Személyes emlékeim között üde színfolt a Lacuna Coil, hisz bár a fenti sémába nagyjából illeszkedő koncepcióval operáltak, valahogy mégis kakukktojásnak számítottak a már az elején is elcsépelt formációk bőséges kínálatában.
Valahogy az alap kontrasztot alkotó Cristina Scabbia és Andrea Ferro vokálpáros sem a tucat “sötét hercegnő évődése az operaház fantomjával” feelinget hozta, hanem volt benne valami életszerű, szerethető atmoszféra, ami miatt az Unleashed Memories album nagyon betalált. Tudom-tudom, a Comalies volt a nagy robbanás, de ragaszkodom hozzá, hogy az Unleashed volt a nagy belépő, főleg, hogy pont a Comalies után szakadt meg részemről a figyelem.
2019 telén már volt alkalmam feltörni ezt az időkapszulát, még a régi Negra nézőterén, és sajnos azt kell mondanom, hogy nagyjából önismétlés lenne a mostani írásom, ha ennek elkerülésére nem ügyelnék kínosan.
Vegyük hát a különbségeket, ami nyilván elsősorban a setlistben jelentkezik, hisz az akkori turné apropóját adó Black Anima óta idén kijött egy újabb sorlemez Sleepless Empire címmel, ráadásul a huszadik évforduló apropóján a Comalies albumot is újravették 2022-ben, ami nyilván a műsorban is nagyobb teret kapott. A színpadi megjelenés kb. stimmelt, leszámítva a Sleepless lemez igencsak jól sikerül madárkoponyás grafikáját, illetve, hogy - talán a halloween szezon miatt - Cristina ezúttal vattacukornak öltözve lépett színpadra.
Amiben viszont nagyon bíztam, hogy más lesz, az a megszólalás, és sajnos ismét csalódnom kellett. Ami némi vigaszt nyújt, hogy annyira azért nem volt Pipacs Presszó háttérzaj jellegű, mint legutóbb, de még így is távol állt az élvezhetőtől. Ami már csak azért is furcsa, mert a zenekar technikusa olyan átéléssel mozogta végig a pult mögött a műsort, mintha élete legjobbját hozta volna.
Az elsőre még furcsának ható nu / gothic fellépő párosítás annyira talán nem is létidegen, hisz ahogy haladunk előre a setlisten, annál egyértelműbb, hogy a Lacuna nem csak megjelenésében, de zeneiségében is határozottan eltávolodott a kezdetekben képviselt zsánertől, és ez egyáltalán nem probléma. Bár a legutóbbi lemezt és a korai anyagaikat stilisztikailag nem releváns egy lapon emlegetni, maga a zenekar mégis önazonos maradt, és pont ez benne a szép. Sőt, élőben a régi dalok is egészen jól passzoltak az összképbe, leszámítva azt a nem éppen elhanyagolható tényt, hogy Andrea végképp elbúcsúzott a dallamos énekléstől, és a korai tételekben is a hörgés lett az ő reszortja, amit viszont hibátlanul hoz.
A setlist bár igen bőségesre sikerült, valahogy két album is lemaradt az idővonalról, de sebaj. Az új lemez dalai viszont remekül működtek, még úgy is, hogy a hangzás nagyon nem emellett játszott.
Összefoglalva talán úgy marad meg nekem ez a koncert, mint érdekes tapasztalat, hogy néha jobb az újdonságokat befogadni, mint ragaszkodni a régi dogmákhoz. Egy remek új lemezt vittek most turnéra, ami bár totál más, mint a berobbanást jelentő “klasszikus” anyag, de nagyon egyben van, és egészen más oldaláról mutat be nekünk ismét egy rég nem látott ismerőst.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
További képek ITT és ITT.
