A menetrendszerűen érkező official bootlegeknek hála, kijelenthetjük, hogy a Sony Music a huszonegyedik század harmadik évtizedében is fokozottan ügyel arra, hogy bizonyos időközönként valami új, rendhagyó, vagy csak szűk körbe elterjedt felvétellel kápráztassa el Hendrix sosem apadó rajongótáborát. A hivatalossá tett kalózfelvételek mellett időnként természetesen maguk, a szent grált alkotó nagylemezek is megkapják az aktuális újrakiadásaikat.
A közelmúltban így történt ez a mindössze három stúdiólemeznyire rúgó életmű középső darabjával is; az Axis: Bold as Love ugyanis ezúttal épp egy narancssárga vinyl kiadást kapott. Hogy ez a tény önmagában elegendő apropót jelent-e ahhoz, hogy a lemezanyag és a főhős kapcsán sokszor pufogtatott közhelyeket vessünk papírra, Hendrix esetében nem lehet kérdéses.
A The Jimi Hendrix Experience név alatt megjelent lemez 1967 decemberében túl gyorsan követte elődjét, a májusban publikált Are You Experienced? című debütáló LP-t. A tempó olyannyira felpörgetett volt, hogy a Hendrix, Noel Redding basszusgitáros és Mitch Mitchell dobos alkotta trió az első lemez megjelenési dátuma után szűk fél évvel már be is fejezte az Angliában decemberben kiadott majdani korong felvételeit. Abban az évben nemcsak a dalszerzés és a stúdiózás zajlott villámtempóban, hanem a zenekar maga is szinte hetek alatt vált megkerülhetetlen tényezővé az Egyesült Királyságban.
A hármas az előző év őszének elején érkezett Londonba, alig három hónap múltán máris a helyi Top 10-ben találták magukat a Hey Joe!-val, majd a következő év tavaszán újabb két kislemezzel (Purple Haze és The Wind Cries Mary) kvalifikálták magukat a slágerlista első tíz helyének valamelyikére. A közönség mellett a szakma is pillanatok alatt felkapta a fejét a zenekarra. 1967 tavaszán pedig már csak a Beatles aktuális korongja volt képes útját állni annak, hogy az Are You Experienced? a brit lemezeladási lista csúcsát is bevegye.
Közvetlen elődje ismeretében a korabeli kritikusok hajlamosak voltak összecsapottnak nevezni a diszkográfia utóbb legrövidebbnek bizonyult darabját. Nem tartom elképzelhetőnek, hogy olyanok is olvassák ezeket a sorokat, akik valós időben, vagyis a ’60-as évek vége felé kötöttek ismeretséget a trió lemezeivel, az utóbb érkezettek pedig minden valószínűség szerint hozzám hasonlóan semmit sem érzékelnek ebből az „összecsapott” jellegből, inkább az eklektikus jelzővel illetnék a hallottakat. A korabeli dokumentumok alapján lényegként annyi szűrhető le a történésekből, hogy a formáció ezekben a hónapokban megállíthatatlan volt. A trió törzshelyének számító Bag O Nails klubban olyanok adták egymás kezébe a kilincset, mint a Beatles, a Rolling Stones, a Cream vagy a Hollies tagjai; mindenki látni akarta a balkezes létére egy jobbkezes hangszeren játszó Seattle-i gitárost, aki sosem adott elő egy dalt kétszer ugyanúgy.
Egy európai turné képében következhetett az öreg kontinens meghódítása, melynek keretében az Experience abba a bizonyos hamburgi Star Clubba is eljutott, ahonnan néhány évvel korábban a Beatles karrierje is indult. A június pedig már a tengerentúlon, Monterey-ben érte a hármast, ahol Paul McCartney javaslatára léphettek fel, immár globálisan is jegyzett előadókként. A Reprise-zal megkötött kontraktus eredményeként az első lemez megkapta az amerikai kiadást is; az Are You Experienced? eladásai gyorsan átlépték a bűvös egymilliós példányszámot. Jól jellemzi a trió körül kialakult hisztériát, hogy a Jefferson Airplane-t hazai pályán mosták le a színpadról; a pszichedelikus rockerek két dal után le is vonultak a deszkákról, mivel mindenki Hendrixet követelte.
Míg a zenekar London, New York és Párizs között ingázott, a kiadó a karácsonyi piacra időzítve küldte a boltokba a második nagylemezt. Hendrix a szigetországban az év gitárosaként, zenekara pedig a harmadik legnépszerűbb előadóként – naná, hogy a Beatles és a Rolling Stones után – zárta 1967-et. Ahogy a borító is jelzi, a korszellemnek megfelelően az Axis: Bold as Love-val a trió is rácsatlakozott a távol-keleti kultúrára. A buddhizmus azonban a borítón túl, azaz magán a zenei oldalon nem hagyott semmiféle nyomot. A tucatnyi Hendrix szerzeményt, illetve a B-oldal közepe táján, a She’s So Fine képében egy Noel Redding dalt tartalmazó album az Experience legelborultabb lemeze – már amennyiben az utóbbi jelzőnek a pszichedelikus zenék aranykorát jelentő ’60-as évek második felének tekintetében van létjogosultsága.
A mai füllel már közhelyszerűnek számító fiktív rádióadással kezdődő Exp lecsengése után a szövegét tekintve sci-fi tematikájú, zeneileg a jazzel is kacérkodó Up from the Skies indítja be a lemezt, mellyel kapcsolatban a kortársak az ötvenes évekbeli bluest is felemlegették. A Redding domináns basszusára alapozó Spanish Castle Magic-ről nehéz újat mondani. Ha azt írom róla, hogy három percnyi rocktörténelem, azzal gyakorlatilag mindent elmondtam róla, ám mégsem közöltem semmit. Nos, a Hendrix középiskolai emlékeit megidéző, amúgy egy útszéli fogadó nevét viselő darab az Experience koncertek megkerülhetetlen dalának bizonyult. Nemcsak a dal, hanem maga az itt hallható gitárszóló is emblematikus, bizonyos források a heavy metal egyik lehetséges origójaként hivatkoznak a nyolchúros basszusgitárral feljátszott szerzeményre. A Wait Until Tomorrow-ban beköszönnek az angol rhythm and blues hatások, jóllehet maga a főhős a soul zenék befolyását emlegette a felvételek utolsó etapjában, október legvégén rögzített dallal kapcsolatosan. A két perc alatti Ain't No Tellinget jól jellemzi a címe – Hendrix ének helyett lényegében végig szövegeli azt. Ha a Spanish Castle Magic három, akkor a Little Wing két és félpercnyi rocktörténelem. A harangjátékkal is díszített blues balladát feltehetően mindenki ismeri, ha nem is ebben a stúdiós változatában, hanem ilyen-olyan hivatalos vagy utóbb azzá tett koncertfelvétel nyomán. A dalszövegben ezúttal legfeljebb csak az amúgy is nyilvánvaló szimbolikát érdemes keresni. Az első lemezoldal záró darabja, az If 6 Was 9 szintén szép karriert futott be, bár nem olyan nyilvánvaló klasszikus, mint közvetlen elődje, vagy a lemezoldal sokat emlegetett harmadik trackje. Az If 6 Was 9 a kultuszfilm Easy Rider egyik betétdalaként kelt önálló életre. A filmben annál az epizódnál érdemes keresgélni, amikor a szelíd motorosok Jack Nicholson társaságában betérnek egy bárba, ahonnan a törzsvendégek gyorsan ki is nézik őket. Egyébként akad itt egy kis free jazz betét, illetve egy fuvoladallamra is felkaphatjuk a fejünket, ami a hivatalos információk szerint voltaképpen Jimi gitárjából eredt.
A B-oldal újfent ryhthm and blues-ból eredeztethető nyitánya, a You've Got Me Floating (a korabeli amerikai nyomásokon: You Got Me Floatin) mindenek előtt a visszafelé szóló hangjairól ismeretes. A vele egykorú Bob Dylan szerzemények dramaturgiájával párba állítható, lecsupaszított gitár-ének párosból felépített Castles Made of Sand-et a hangmérnök, Eddie Kramer az stúdiózás utolsó pillanataiban rögzítette. A Noel Redding által jegyzett és énekelt She's So Fine meg állítólag kifejezetten slágernek íródott, komolyabb utóélete még sincs; manapság legfeljebb amiatt emlegetjük, hogy némiképp kilóg a második lemezoldal hangulati ívéből. A One Rainy Wish balladája kapcsán sem számolhatok be komolyabb utórezgésekről, az álomszerű szövegét azonban érdemes megemlíteni. A sokszínű, kisebb stíluskavalkáddal is felérő lemez a funk egyik lehetséges előfutárának tekinthető, vadóc Little Miss Lovert követően a pszichedelikus- progresszív rockos (?) címadóval zárul.
Az Axis: Bold As Love talán magukat, a dalokat tekintve nem olyan erős, mint az elődje, hatását nézve pedig utóbb nem nőtt akkorára, mint az utódja, azonban mégis az a fajta klasszikus, amely különösebb apropó nélkül is bármikor elővehető, akár önmagában amiatt, mert épp egy narancssárga vinyl formájában kapta meg a háromszázvalahányadik kiadását.
