Ha azt mondom, hogy SLAYER, akkor nem csak egy zenekar nevét mondom ki. Nem csak egy nagy zenekarról beszélek, hanem az egyik legmeghatározóbb thrash metal zenekarról. Arról, akik akkor is menők igazából, amikor éppen nem számítanak annak. Akik legendák már csak attól, hogy léteznek. Akiket feltétel nélkül imád jóformán minden metalos! Tíz éve jelent meg a Slayer “utolsó” albuma.
A zenekar utolsó lemezét megelőző évek eléggé kacifántosak voltak így visszaolvasva. Jeff Hannemant ugye a pókcsípés után 2011-től már Gary Holt helyettesítette. Ettől az évtől már Dave Lombardo sincs a zenekarban (ismét), ezek után pedig 2013-ban Hanneman elhunyt a súlyos alkohol problémáinak köszönhetően. Araya egyáltalán nem volt biztos a folytatásban, azonban King tudta, hogy mit kell csinálni. Egyes pletykák szerint Hanneman egy dallal a Piano Wire-rel hozzájárult a lemezhez, azonban King ezt cáfolta egyes interjúkban. Mondjuk King az utóbbi években mondott ezt-azt, így nem feltétlen tudok neki hinni.
Aztán egyszer csak megjelent a Slayer legbrutálisabb lemeze (vagyis számomra a legbrutálisabb) ami minden bűnbánat nélkül legyalulja az embert. Emlékszem ez volt az a vinyl, amiért siheder koromban még a melóból is ellógtam ebédidőben, hogy megvegyem a CD Pincében. A vicces a storyban, hogy pont a napokban adtam el azt a vinylt, amit soha nem is bontottam ki. A zenekar nem bízta a véletlenre a dolgokat. Bostaph visszaült a dobok mögé, Holt nyomhatja a ritmust, Kerry meg mindent kézben tart, Araya csak ordítson, ahogy bír még így utoljára. Mindemellett pedig kísértik a sorsot, bár kétszer a mennykő nem csap ugyanoda (elvileg) így a lemez szeptember 11-én jelent meg. Tizenkét dal, kicsivel több, mint negyven perc és remek lezárása egy hosszú, hullámvölgyekkel tarkított karriernek. Az biztos, hogy ha élvonalbeli zenész lennék, akkor csak ilyen albummal szeretném befejezni a pályafutásom. Oké, King nem akarta befejezni, meg ahogy látjuk azért megütik itt-ott a vasat, ha úgy van, de akkor is. Ez egy remek záró lemez, ami ízig vérig tele van a klasszikus Slayer ízekkel. Szentségtörő leszek, de én a Paul által hozott dobtémákat mindig is jobban kedveltem, mint amit Lombardo üt, noha elismerem, hogy Dave egy nagyszerű dobos. Mit nagyszerű?! Egy kiemelkedő dobos, de valahogy a Paullal készült lemezek hozzám mindig közelebb álltak.
Az albumot nyitó Delusions of Saviour a valaha készült egyik, ha nem a legjobb intró, amit hallottam. Imádom ezt a dalt. Annyira megmutatja, hogy ez a zenekar akkor tud a legfélelmetesebb lenni, amikor éppen lassabb témákat játszik, nem feltétlenül a sebességre megy.
Természetesen a Repentless azért egyből megnyugtatja azokat, akik elhúzták a szájukat az első dal hallatán. Kegyetlen tuka-tuka dobok, Araya ordít, ahogy csak bír, a refrén pedig egyszerű, megjegyezhető és könnyen ordítható koncerten. Három percnyi igazi thrash metal, ami beleivódik az agyadba. King játékát ezer közül is könnyen felismerhetjük és ez megnyugvást ad a lelkünknek, hogy itt bizony nem lesz kísérletezés, nem lesz meglepetés, csak az vár ránk, amire mi is vártunk, akkor már hat éve. A Take Control csuklótörő sebességgel indít, nem is érti a doom metalhoz szokott füle az embernek, hogy hogyan lehet ilyen gyorsan tekerni a gitáron. A kiállások remek hangulatfokozóként működnek. A dal hossza itt se lett túlnyújtva sokkal fontosabb az, hogy folyamatos lendületben maradjon. A Vices azért egy kicsit lassabb vizekre evez, mégis értem, hogy kell a lassulás, Noha ez csak első pillanatra tűnik így, hiszen Paul megvan dolgoztatva rendesen ebben a dalban is. A Cast the First Stone is ezt a vonalat viszi tovább. Személy szerint ez az egyik kedvenc szerzeményem a lemezen a nyitánya miatt, illetve amiatt, ahogy a refrénben Paul dobol. Kezdem azt hinni, hogy a dobok miatt szeretem a Slayer-t. A When the Stillness Comes az egyik leghosszabb dal a lemezen, egyedül a You Against You, ami másodpercre pontosan ugyanilyen hosszú. Emlékszem, hogy koncerten ez mennyire jól megállta a helyét, amikor láttam a zenekart.
Basszus belegondolni is nehéz, hogy mennyi helyen láttam ezt a bandát. Pedig az elején tényleg egy melankolikusan induló dal, ahol azért a dal vége felé haladva nem bírnak magukkal az arcok és csak megrázzák a tekerős riff fát. A Chasing Death sok újdonságot nem tartogat a thrash zene szerelmeseinek. Araya ordít, ahogy bír a refréneknél, a többi résznél pedig monoton hangján löki a szöveget. Nem ez a legnagyobb dala a zenekarnak, de hát ennyi év után benne van, hogy itt-ott becsúszik egy átlagosabb szerzemény is. Az Implode volt az egyik előfutára a lemeznek, teljesen emlékszem amikor írtunk róla. Ez volt az a pont, amikor nem tudtuk még, hogy mire is számítsunk a lemeztől. Vajon megugorja azt a szintet, amit elvárnak egy ilyen lemeztől? Van benne tekerés, őrült pergetések a dobon, tuka-tuka, de van ez annyira jó, mint amit mi szeretnénk? Egy nagyon kétélű dal ez, amit nem hiába osztottak meg a lemez előtt. Ezzel szerintem csak hergelni akartak minket, hogy foglalkozzunk a zenekarral. A Piano Wire a következő tétel, amiről ugye nem tudni, hogy akkor benne volt-e még Hanneman keze vagy sem. Tény, hogy stílusában elüt az eddigi szerzeményektől, így aki Jeff munkásságát akarja belehallani az biztos talál magának benne kapaszkodót. King szólóit azonban semmivel sem lehet összekeverni. Az Atrocity Vendor számomra mindig is egy kicsit undergroundabb megközelítésű dal volt, amúgy ez az egyetlen szerzemény a lemezen, amin Araya is fel van tüntetve, mint szerző.
A You Against You számomra az egyik alapvetés a lemezen, ahogy a záró Pride in Prejudice is az. Imádom a kiállásokat a dalban, meg az utána következő részt, ami után totál megőrülnek az urak.
Igazából még rengeteget lehetne írni egy-egy dalról, de minek? Mindegyik Slayer jó, mindegyik jó valamiért. A Slayer, ha már csak fingana egy-egy albumon és King rászólózna, azt is imádná a rajongók jó része. És ez amúgy jól is van így!
