Húsz esztendő nagy idő egy zenekar életében, a kétévtizedes fennállást pedig igenis méltó módon kell megünnepelni. Pontosan ezt teszi aktuális turnéjával az ausztrál Parkway Drive, és hogy mindenki számára egyértelművé tegyék az alkalom fontosságát, maguk mellé vettek két honfitárs alakulatot, amelyekkel az útjaik nyilván nem egyszer keresztezték egymást.
Ami azt illeti, a két vendégcsapat sem most játszott először nálunk. A dallamos post hardcore / metalcore / djent vonalon haladó The Amity Afflictiont tavaly az Akváriumban láthattuk, amikor is a 2014-es Let the Ocean Take Me albumukat játszották végig. Azóta sem telt náluk eseménytelenül az élet: megváltak az utolsónak megmaradt alapítótól, Ahren Stringertől, és az év hátralévő részében őt helyettesítő Jonathan Reeves bőgős-vokalista teljes jogú taggá lépett elő. Nem mellékesen idén kirukkoltak egy új dallal, s az All That I Remember a bulin is elhangzott.
A főbandával közel egyidős formációról beszélünk, lett volna tehát miből válogatniuk, ám 2014-nél régebbre nem nyúltak vissza. Nem a teljes színpad állt a rendelkezésükre, persze négyesben így sem volt könnyű dolguk. A lendületet a frontember, Joel Birch hozta az előadásba. Folyamatosan mozgott, és rendesen beleélte magát a nagyrészt saját élettapasztalatokat tükröző szövegeibe. Reeves a dallamos énektémákban jeleskedett.
Megvan még az a két esztendővel ezelőtti sztori, hogy egy deathcore zenekar egy nem kellően átgondolt közösségi poszt miatt kirúgta az énekesét, aki röviddel az eset után felcsapott ingatlanügynöknek? Nos, a Thy Art Is Murderről van szó, ahol a Chris “CJ” McMahont váltó Tyler Miller (ex-Aversions Crown) helye mára megszilárdult. Láthatóan az egész közeg befogadta a srácot, mivel egy dal erejéig már a The Amity Affliction műsora alatt is felbukkant. Beszállása óta harmadszor – összesen kilencedszer – játszott nálunk a társaság, s ezúttal mintegy negyvenöt perces programmal kellett maguk mellé állítaniuk a tömeget. Az intróként bejátszott Vengaboys zöngemény után a gépiesen precíz, de szívvel-lélekkel véghezvitt őrlés és a korrekt életmű-kivonat – egyedül a debütalbum anyaga maradt ki – meg is hozta az eredményt.
Az ő produkciójuk sem ekkora hodályokban tud igazán megelevenedni, de öt ember mégiscsak jobban mutat, mint négy, ráadásul ők is igen tisztességesen szóltak, legfeljebb Tyler acsarkodását lehetett volna egy cseppet előrébb tolni. Azt szándékosan nem mondom, hogy sokkal nagyobb felhajtást is csaptak, mint Birchék, hiszen náluk szintén a vokalista az élő show motorja. Ha viszont Miller vezényletével az ekkorra a keverőig szellősen megtelt küzdőtér csaknem egy emberként üvöltötte, hogy “death metal”, az azért jól jellemzi a Thy Art Is Murder erejét. Nem beszélve a kötelező circle pitről!. Egy szó mint száz, imponáló felvezetést adott a két előbanda, igyekszem máskor is elkapni őket.
Hosszú volt a Parkway Drive útja a szép emlékű Süss Fel Nap pincéjétől az MVM Dome csarnokáig, hogy csak a magyarországi viszonylatot láttassam. Winston McCall énekes és társai 2006-ban koncerteztek hazánkban első ízben, 2011 és 2017 között évente megfordultak nálunk (egy alkalommal a Thy Art Is Murderrel együtt), s az eltelt idő alatt végigkövethettük a csapat fejlődését. Népszerűségük töretlen emelkedése, illetve az a tény, hogy nyolc éve jártak itt utoljára, egyaránt a nagy helyszín mellett szólt, a nagyszabású showelemek miatt pedig egyszerűen nem is jöhetett volna szóba más.
Hát igen, 2025-ben egy Parkway Drive buli ugyanannyira látványosság, amennyire zenei élmény. No de ki mondta, hogy ez csak a már leköszönt KISS, az Iron Maiden vagy a Rammstein kiváltsága lehet?! Sőt, az itt átéltek alapján a jelenkori mezőny élbolyából éppen ők állnak a legközelebb ahhoz, hogy közvetlenül az említett óriások mögé sorakozzanak fel. Márpedig ma mindennél nagyobb szükség van egy, az újabb generációkhoz tartozó művészre, aki képes szélesebb táborhoz, zenehallgatók több nemzedékéhez is eljuttatni, s ezáltal életben tartani a rock / metal zenét. Sajátos csavar a történetben, hogy Winstonék a műfaj extrémebb irányából emelkedtek ilyen magasságokba, és – habár muzsikájuk jelentősen csiszolódott – mára sem sokat finomítottak az énekstíluson…
Hogy továbbra is a látványnál ragadjak le, már a kezdés valami egészen különleges volt. Egy, a pódium méreteihez képest zsebkendőnyi területen jelent meg az intro után az ötös, és a Carrion-Prey kettőst így nyomta, majd robbant a piró, és láthatóvá vált a teljes színpadkép, ahol Ben Gordon “rendes” dobcucca oldalt került elhelyezésre. A Glitch és a friss Sacred már teljes show-val ment le, táncosokkal, tűzcsóvákkal. Előbbieknek a későbbiekben is jutott szerep, sőt a hangszeres szekció a Chronos-Darker Still blokk alatt vonósokkal is kibővült. A lángokkal sem spóroltak, ezek hol függőlegesen, hol átlósan, hol vízszintesen csaptak fel, a vége felé Gordon szólója alatt a pörgő-forgó dobcájg vázát, aztán a színpad előterét is beborították.
A spektákulumból természetesen McCall sem maradhatott ki. Az a minimum, hogy időről időre átöltözött (talpig fehérben kezdte, később feketére váltott, a végén meg már félmeztelenül tombolt), de rövid időre majdnem a keverőig vándorolt egy kis emelvényen, ahonnan egy lány rajongóval közösen gigantikus circle pitet indított el, majd a felemelt kezeken keresztül szörfözött vissza a többiekhez. Emellett a kisugárzásával is ő képviselte a rock n’roll eredendő lazaságát, közvetlenségét egy milliméteres precizitással, másodpercről másodpercre megtervezett előadásban.
A mérnöki módon felépített jelleg a számokra is igaz. Bármennyire abszurdnak tűnhet, kész metalcore slágerparádét kaptunk – az első lemez egyes tételeit egyvelegben –, ahol a feszes összjáték közepette szerencsére a hagyományos megközelítésű gitárszólóknak is kellő tér jutott. A rohamosan őszülő (jóllehet még csak negyvenkét éves) Jeff Ling érzéssel, ízzel játszott, egy rövid párbájt is “megvívott” a csellista hölggyel. Mindeközben az sem zökkentett ki, hogy Winston ma sem igazán nagy barátja a dallamos éneknek. A Darker Still témái stúdióban rendben vannak, élőben közel sem hozta ennyire meggyőzően ezeket hősünk.
Alapesetben ezen a szinten a hangzásról talán nem kéne szót ejteni, ám, mondjuk, a Mötley Crüe sokak által kifogásolt, fájdalomküszöb fölé tolt, zajos és aránytalan megszólalása után, erős kontrasztként mégis érdemes. Hangosan, de arányossága miatt abszolút élvezhetően dörgött a motyó. A dob konkrétan olyan szuperszónikus döggel, amilyet régen hallottam már.
Összességében magáról a koncertről sem mondhatok mást: lenyűgöző volt. Meg kell emelnem a kalapomat a Parkway Drive teljesítménye előtt, és a huszonegyedik évre ráfordulva még mindig lehet feljebb…
