Biztosan nem leszek szimpatikus azzal a kijelentésemmel, hogy számomra az Agnostic Front a kilencvenes években érkezett meg igazán, valahogy a kezdeti éra prosztó hardcore punkja nem nagyon tudott megérinteni.

A kilencvenes években viszont már jókora metalos súlyt pakoltak az old school hardcore alapokra, és sokkal feszesebb, dalcentrikusabb lett az összkép. És itt jöttem a képbe én (a metalos csávó), ekkor vettem fel a fonalat és kaptam rá az új vonalra.

Közben eltelt vagy harminc év, jómagam az ötven, a NYHC-keresztapák pedig a hetven felé közelítenek. Vinnie Stigma, az alapító gitáros faszi már 69 éves! Ennek a számnak egészen kellemes a csengése, de nem ebben a kontextusban. Szóval nem lövünk nagyon mellé azzal, ha kijelentjük, hogy ők a hardcore Rolling Stones-a.

Hat kicseszett év telt el a zenekar legutóbbi albuma óta, és tulajdonképpen bemásolhatnám ide kábé ugyanazt, amit arról a lemezről írtam a Rozsdagyár magazin hasábjain. Roger Mireték a korra való tekintettel sem húzzák be a féket, úgy küldik még mindig a vadállat hardcore-t, mintha megállt volna az idő.

Az új album nyitótétele, a Way Of War például letépi az ember arcát: úgy érzem, megérte a hat év várakozás. Így kell ezt, bassza meg! Veszettül, megállíthatatlanul zakatol a jó öreg NYHC-gyorsvonat. A You Say a klasszikus HC-elemek milliomodik elpufogtatásában jeleskedik, de tegye fel a kezét az a HC-rajongó, aki szerint ez unalmas!

Darryl "DMC" McDaniels vendégeskedésével robban be a következő dal, a Matter Of Life & Death, amely akár egy Biohazard-nóta is lehetne a rapes, metalos, ugráltatós vonalával. Csuklógyilkos reszeléssel operál a Tears Of Eternity, melyben egy olyan thrashes gitárszólót eresztenek el, hogy az ember nem hisz a fülének.

A Divided egy könnyedebb, lebegősebb darab, a Sunday Matinee meg egy punkos, vidám dalocska. A kérdés viszont az, hogy lehet-e bármi újat írni egy új Agnostic Front-lemezzel kapcsolatban? Nem nagyon.

Tizenöt szám sorakozik az Echoes In Eternityn, csupa olyan nóta, melyek kábé annyi újdonságot hoznak, mint amit a Sunn O))) két hangorkán között, de hát ezért szeretjük őket, nem igaz?

Nem tudom, mennyi van még a zenekarban, de amíg ilyen kaliberű anyagokkal rukkolnak elő, engem az sem érdekel, ha nyolcvanévesen teszik.