A zene mellett a másik nagy szenvedélyem az olvasás, az írás. Úgy gondolom, hogy hiába vagyunk egy rock-metal zenével foglalkozó oldal, azért néha lehet egy kicsit kitekinteni, és megmutatni valami újat az olvasóknak. Innen jött az ötlet, hogy mi lenne, ha az egyik kedvenc írómmal készítenék egy interjút, ami most nem kimondottan csak a könyveivel, hanem a zenével is foglalkozik. Így történt, hogy Darren Shan, aki több remek horror-fantasy könyvsorozat szerzője, válaszolt a kérdéseimre.
RS: Hogy vagy mostanában?
Darren: Elfoglalt! Most tértem vissza egy ír–brit turnéról, amellyel a Rémségek Cirkusza eredeti megjelenésének 25. évfordulóját ünnepeltem.
RS: Elég régóta jelen vagy a könyvpiacon mikor érezted először igazán, hogy sikeres vagy?
Darren: Pénzügyileg akkor, amikor bementem a bankba hitelkártyát igényelni, és intézni a pénzügyeimet. Az ügyintéző kissé lekezelően bánt velem, és csak annyit mondott, töltsek ki egy űrlapot. Amikor halkan megjegyeztem, hogy hamarosan jelentős összeghez jutok, szkeptikusan rákérdezett: „Mennyiről beszélünk?” Miután elmondtam, azonnal hátra kísértek egy irodába, ahol a menedzser fogadott és végül ő töltötte ki az összes papírt!
RS: Szerinted tekinthetünk rád úgy, mint a vámpírok és egyéb fantasztikus lények „rock sztárjára”?
Darren: Mindig is rock sztár akartam lenni, szóval ha úgy szeretnéd, nyugodtan gondolj rám így! Persze a valóság sokkal visszafogottabb és jóval kevesebb groupie-val!
RS: Mely zenekarok voltak rád nagy hatással fiatal korodban?
Darren: Tizenéves voltam a ’80-as években, így sok kedvencem abból a korszakból származik, főként indie zenekarok: The Smiths, Pixies, REM, The Go-Betweens, The Jesus and Mary Chain, Billy Bragg, Half Man Half Biscuit. Emellett fontos számomra a Rolling Stones, Beatles, Kinks, The Who, Pink Floyd, Radiohead, Metallica, David Bowie, Talking Heads, U2, Fontaines DC, The Hitchers, Fred is. (Az utóbbi kettő ír zenekar, akik sajnos nem értek el akkora sikert, amekkorát érdemeltek volna.)
RS: Mennyire befolyásolja a zene különösen a rock a könyveidet?
Darren: Nem igazán. Mindig is része volt az életemnek, de közvetlen inspirációt ritkán merítek belőle.
RS: A zeneiparnak vannak árnyoldalai. A könyviparban is léteznek hasonlók?
Darren: Amennyire tudom, nincsenek. Különösen a gyerekkönyvek világában, ahol dolgozom, az emberek rendkívül kedvesek és segítőkészek.
RS: Mi volt a legnagyobb tanulság az elmúlt 25 évben?
Darren: Keményen kell dolgozni, hogy a legtöbbet hozd ki a tehetségedből.
RS: Úgy tudom, gyakran hallgatsz zenét írás közben. Mit szoktál hallgatni?
Darren: Főleg indie rockot és popot, de nyitott vagyok mindenre akár mainstream előadókra is, mint Ed Sheeran, Coldplay vagy Lana Del Rey. Mindig szól valami a háttérben, mert a teljes csend nyomaszt, és nem segíti a kreativitást. Valójában nem figyelek a szövegre vagy a dallamra, csak szeretem, ha ott zümmög a háttérben.
RS: Szerinted van hasonlóság a könyvírás és a zeneszerzés között?
Darren: Minden írás hasonló. Az ötletek bárhonnan jöhetnek, lángra lobbantják a képzeletedet, te pedig megpróbálod a legjobb szavakat megtalálni, hogy ugyanazt az érzést add át másoknak.
RS: Sokan azt gondolják, sötétebb zenéket hallgatsz például Type O Negative-ot. Ez mennyire igaz?
Darren: Nem teljesen. Nem vagyok a komor zenék ellen, de általában az élénkebb, energikusabb dalokat szeretem. A The Cure-tól például szinte mindent hallottam, és szeretem az összes albumukat, de ha a kedvenceimet kell megnevezni, akkor minden alkalommal a Lovecats és a Boys Don't Cry kerül előtérbe!
RS: Ha a könyvsorozataidat egy-egy zenekarhoz hasonlítanád, melyik melyik lenne?
Darren: A Darren Shan-sorozat a Beatles, a Demonata pedig a Rolling Stones! A Zom-B a Sex Pistols, az Archibald Lox pedig a Pink Floyd!
RS: A vámpír sorozat után mennyire volt nehéz új világba kezdeni?
Darren: Nem volt nehéz, mert már elkezdtem, mielőtt a Darren Shan-szaga befejeződött. Két-három évig dolgozom minden könyvön, és több projekt fut egyszerre. A Rémségek Cirkusza megjelenésekor már megvolt az első nyolc kötet első kézirata, és a Demonata első részei is kész voltak, mire a Sons of Destiny megjelent. Így zökkenőmentesen mentem át egyik sorozatból a másikba.
RS: Visszatekintve van kedvenc sorozatod?
Darren: Nincs. Minden sorozat több év az életemből, így mindegyik mélyen hozzám kötődik lehetetlen kedvencet választani.
RS: Most Archibald történetet olvasom. Miben különbözik szerinted a City-sorozattól?
Darren: Ez szándékosan könnyedebb történet. A könyveim többsége sötétebb hangulatú, de időnként szeretek derűsebb világot írni, ahol kevesebb szereplő végez borzalmas módon! Az Archibald Lox ilyen. Ugyanez igaz a Midsummer’s Bottom című Darren Dash könyvemre is egy Shakespeare-inspirálta komédia.
RS: Volt olyan sorozatod, amit kevésbé sikeresnek éreztél?
Darren: Nem. Csak akkor adok ki valamit, ha magabiztos vagyok benne. Ha valami nem működne, nem jelentetném meg.
RS: Mi következik egy új sorozat?
Darren: Most nincs új sorozat tervben. Nemrég jelent meg a The Terrified Troll című képeskönyvem limitált kiadásban, és szeretnék kiadót találni hozzá. Vannak önálló könyvötleteim, csak dolgoznom kellene rajtuk az utóbbi időben kissé lazábbra vettem a tempót!
RS: Mi volt az utolsó dal, amit hallgattál?
Darren: Descartes, a Sprints-től.
RS: Amikor Budapesten voltál, meg akartam kérdezni, de nem volt rá lehetőség: ha belépnél egy terembe, ahol mindenki ott van a múltadból, kihez mennél először?
Darren: A nagymamámhoz és a nagypapámhoz. Nagyon közel álltunk egymáshoz, és csodálatos lenne újra látni őket.
A cikkben szereplő fotókat Darren küldte nekünk e-mailben
