Mikortól lesz egy zenekar legenda? Mitől lesz egy zenekar legenda? Mi kell ahhoz, hogy egyáltalán legenda legyen egy zenekar? A Faith No More már az aktív karrierje során kivívta magának ezt a státuszt. Sajnálatos módon felnőtt egy generáció, akik nem láthatták fiatalon élőben ezt a zenekart, de a 2015-ös (második) reunion sokaknak adott lehetőséget, egészen 2022-ig. Ebben az időszakban született meg jó eséllyel a zenekar utolsó lemeze is, ami idén tíz éves. Itt a Sol Invictus album simogatási ideje.

Szerintem, kijelenthetjük a különböző nyilatkozatokból, hogy ez a zenekar tényleg utolsó anyaga, amit együtt készítettek. Ha nem így lenne, akkor Patton már rég visszatért volna a projektjei mellől. De sajnos nem így történt, ellenben folyamatosan jönnek az újabbnál újabb projektjei.  

Tizenegy hónapos szünet után a Faith No More 2011 novemberében négy koncertet adott Dél-Amerikában. Az első fellépésen (2011. november 8.) egy „titokzatos dalt” játszottak később kiderült, hogy ez volt a Matador, ami új anyagra utaló találgatásokat indított el.

Egy 2013 januári interjúban Mike Patton azt sugallta, hogy a zenekar nem marad aktív a visszatérő turné után, mondván, hogy „a dolog lassan kifulladt”, és a banda „talán egy kicsit túl tudatos a saját érdekében”. 2013 júliusában Billy Gould viszont azt mondta, hogy a zenekar a jövőben még készíthet új anyagot: „Csak akkor csinálunk újra valamit, ha minden tag ugyanarra fókuszál, és készen áll a kihívásra. Most még nincs itt az idő…”

Július 4-én a Faith No More két év után először lépett fel újra, a londoni Hyde Parkban, a Black Sabbath előzenekaraként. Ezen a koncerten mutatták be két új dalukat, a Motherfucker-t és a Superhero-t (amit a rajongók Leader of Men néven ismertek). Szeptember 2-án Bill Gould a Rolling Stone-nak elárulta, hogy a Faith No More új albumon dolgozik. 2015. február 10-én a zenekar bejelentette új lemezének címét, Sol Invictus, és közölték, hogy a megjelenés dátuma 2015. május 19. lesz.

Mondanom sem kell hogy ez tipikusan az a lemez volt, amit ezrek vártak tűkön ülve. Köztük voltunk Mi is. És emlékszem, hogy az akkori énem értette, hogy ez a lemez már nem feltétlen ugyanaz, mint amit régen imádott, de mégsem tudta ezt feldolgozni. Hasonlóan vagyok manapság is a lemezzel. Nagyon el kell kapnia a hangulatnak, hogy betegyem mert alapjáraton, ha őket akarom hallgatni, akkor Album Of The Year vagy Angel Dust kerül terítékre. Aztán mindig adok ennek a lemeznek is egy-egy esélyt, ezért is került megírásra ez a cikk.

Az albumot nyitó Sol Invictus remek kezdésnek, hiszen nem tudhatja az ember, hogy mire is számítson ezután a dal után. Elmebeteg lemezt kapunk? Patton sose volt normális, gondolhattuk, amire aztána  mentális állapota (sajnos) rá is erősített. Nagyon szeretem, ahogy Bordin dobjai szólnak, illetve a különböző zajok remekül hoznak egy misztikus hangulatot. Az alap jó, nézzük, hogy mi fog ebből a végén kisülni! A Superhero és az ő lendülete már ismerős volt a különböző YouTube-os koncertfelvételekből. A zongorás refrén hatalmasat szólt élőben is, és itt is eléri a kívánt hatást. A basszusgitár soundja egyedi, akár egy stoner zenekar is simán megirigyelhetné. Patton pedig elkezdi elengedni az énjét és jönnek az őrült ordítások, sikolyok és a dallamok. Külön bírom, amikor a zongoraszóló közben játszik a hangjával, remek megoldás, amit emlegetni fogunk újabb tíz év múlva is. A harmadik dal az én abszolút kedvencem a lemezről a Sunny Side Up. Nekem egy angol haverom mesélte el, hogy náluk ez a szójáték azt jelenti, hogy tükörtojás. Életemben nem gondoltam volna rá, de így meg totál másik megvilágításba került anno a dal. Mai napig az egyik kedvenc refrénem a zenekartól. Agresszív, húzós az ének, amibe egyből, az első hallgatásnál szerelmes lettem. A Separation Anxiety  basszus soundja miatt volt a számomra mindig kiemelkedő. Egy olyan hangulatot keltett a zenekar ezzel a sounddal, ami tele van feszültséggel, Patton könnyed éneke és suttogós megoldásai pedig csak rá pakolnak egy lapáttal az egészre. A dal második részében pedig el is szabadul az elmebaj. Én pontosan az ilyen dalok miatt szerettem meg anno a zenekart, és azt mondtam, hogy ez a kontrollált káosz. A Cone of Shame megint egy kiemelkedő a dal a gitártémája miatt. Bordin katonás pergetése pedig újabb izgalmat pakol bele a dalba, hogy aztán a dal felénél megjöjjenek a riffek is.

Azért szeretem Mike énekét mert tud az ember, nem is kicsit, de nem riad vissza különböző kísérletektől sem. A Rise of the Fall tovább viszi a zenekar játékosságát, hogy valami olyannal készültek, olyannal rukkoltak elő, amire abszolút nem számítunk. Nyugisabb, lassabb dal, legalábbis egy ideig ezt hittük amikor is Patton előveszi a másik arcát. Tényleg úgy tud ordítani az ember, mintha lakna benne egy másik személyiség. A Black Friday régi, a 70-es éveket idéző riffelése mostanában nagyon adja nekem valamiért. Ha most forgatnák a Ponyvaregényt simán felkérhetnék a zenekart, hogy egy-két hasonló dallal járuljon hozzá a filmhez. A Motherfucker mára már egyfajta himnusza is lett a zenekarnak. Emlékszem, hogy a 2015-ös Rock In Vienna-n a zenekar a Metallica előtt játszott és rengeteg osztrák fiatal azt se tudta, hogy mi történik miközben Patton ordította, hogy HELLO Motherfuckers! (ezzel a dallal nyitottak) ma is elmosolyodok, amikor arra a koncertre gondolok. A Matador pedig egy felemás dal a számomra. Legalábbis én nem tudom hova rakni a zenekar életművében. A hat perces hosszúságával meg kimondottan unalmas a számomra. Az albumot a From The Dead zárja ami egy kellemes félakusztikus lezárása ennek a kis időnek, amit még a zenekarral tölhettünk.

Igazából először azt akartam írni, hogy egy nagyon szar lezárása ez a lemez egy ennyire nagy karriernek, de ez hülyeség lenne. A Faith No More elmúlt szépen csendben ez benne van. Sokkal jobb ez, mintha bohócot csináltak volna magukból egy olyan lemezzel, amivel nem lettek volna önazonosak. Én csak köszönni tudom nekik azt a sok szép emléket amit adtak! Számomra örökké legendák lesznek!