Újra Magyarországra látogatott a The Rasmus, ami szerencsére az utóbbi időben újra szokásuk lett. A még mindig fiatalnak ható finnek két zenekarral melegítették be a porondot maguk előtt, akik mindent meg is tettek azért, hogy kerek legyen az este, bár nekem valahogyan visszafelé kerekedett. Miért is? Lássuk csak!

Második alkalommal volt szerencsém látni Lauriékat, az első alkalom épp itt, a Barba Negrában volt három éve, amikor az egész hely még teljesen újszagú és persze új is volt, talán egy-két koncert mehetett le előtte, amikor a Rise bemutató turnéja elérte Csepelt. Akkor is sajnos megvolt a probléma, ami most is felütötte a fejét, mégpedig, hogy – mondjuk úgy – nem mindig volt tűréshatáron belül a hangkép. A hangerő igen, meg ami hallatszott, az szépen szólt, de ami nem, az nagyon hiányzott.

Na, nem így volt még a nyitó Block of Flatsnél. A fiatal finn zenekar tök jó, dallamos, lendületes, mondhatni pop-punkos, indie-s zenét játszik, annak minden kiérlelt és hatásos finnségével, azaz akkora refrének vannak benne, hogy a pofádat leviszik, de közben ott van az a bizonyos melankólia, amitől igazán északivá válik az egész vegyület. Azt nem tudom, hogy az oldalmolinókra rakott lámpák véglegesítve lesznek-e a Barbában, vagy ideiglenes jelleggel kerültek oda, de én támogatnám az ott-tartásukat, mert sokat dobott az egészen az, amikor ott is villogtak a fények, sokat hozzátett a látványvilághoz. Ahhoz, amit egész este amúgy furcsa mód itt éreztem a legerősebbnek (később az oldalsó fénypaneleket egyik zenekar sem használta), de nem is ez a baj, bár tényleg imádtam, hogy olyan „nagy” lett tőle az egész fellépés látványban. Hanem hogy itt volt az utolsó alkalom az este folyamán, amikor megfelelő mértékben lehetett hallani a gitárokat. Persze, a hangmérnök az elején még matatott, de utána szépen szólalt meg a cucc, főleg nyitózenekarhoz képest. Gondolkodtam is, hogy ha itt ilyen látvány és „hallvány” van, akkor mi lesz később? Nos…

A The Funeral Portrait neve már ismerősen csengett, de nem tudtam hirtelen hová rakni. Viszont menet közben beugrott, nem úgy, mint a gitársávok. A hathúros teljesen eltűnt a keverékben, csak nagy ritkán lehetett érteni belőle valamicskét, ami egy rockbulin elég necces. Főleg úgy, hogy így nem volt súlya, lendülete a daloknak. Pedig itt aztán itt is akadtak pofátlanul slágeres dalok, sőt, az egész műsor szemtelenül profi és zseni volt. Illetve lett volna. Lee Jennings - aki egy iszonyat profi és jó értelemben fura frontember - nekem erősen country beütésű éneke egy kellemesen egyedi ízt ad a mixnek, szóval remélem, jönnek még errefelé, mert kíváncsi lennék rájuk egy teljes műsoridejű randin is. Olyan szinten szórakoztató volt az egész, hogy rendesen rosszul esett, amikor a nekik szánt idő után le kellett menniük a színpadról. Kis döggel eddig hibátlan lett volna az este és csillogó szemekkel vártam volna a főattrakciót. Amúgy jut eszembe: nem két gitáros volt a The Funeral Portraitban eddig? Remélem, lesz még következő alkalom elcsípni őket, mert ahogy írtam is, kíváncsi lennék, mit tudnak egy egész estés felvonásban.

The Rasmus. Ahogy írtam az elején, még csak második alkalommal láttam élőben Lauriékat, akik ahogy elnézem, most valahogy megint felfelé törő pályán vannak, legalábbis a Rise és főleg a friss lemez, a Weirdo mintha erősen ezt mutatnák. A Weirdo ráadásul hosszú idők óta – szerintem – a legjobb album lett, ami a The Rasmus műhelyét elhagyta, egyszerre van meg benne a rájuk jellemző melódia- és melankóliavilág, meg a régóta nem hallható súly is. Jóval többször szedtem elő, mint az elődjét, illetve fogom is még. Valahogy nagyon betaláltak vele, így kíváncsi is voltam, hogyan adják elő élőben ezt az egészet.

Arra számítottam, hogy félvállról vett dolgot biztosan nem kapunk. Egyrészt a The Rasmus már túl profi ahhoz, másrészt amennyire ismerem a zenekart, szeretik a közönségüket. Viszont sajnos ez a koncert, hiába volt erősebb összeállítású dalok tekintetében, mint a 2022-es, összességében nem tetszett annyira, mint a korábbi testvére. Egyrészt, Emppu gitárjai sehol nem voltak, másrészt mintha Lauri is valami megfázással küszködött volna, mert rengetegszer volt hamis. Az már csak mellékes, hogy a háttérvetítések sokszor nem igazán voltak jól időzítettek, vagy egyáltalán jók, mintha arra valamiért kevesebb figyelem jutott volna az előkészületek alatt.

Mert amúgy ez a huszonkét dal, ami felcsendült, valami iszonyat tömény és zseni összeállítás volt, nyilván a fő vezérfonalat a Weirdo és az örök number one lemezük, a Dead Letters jelentette. Viszont az előző három lemezt, ahogy volt kikukázták, cserébe ellenben kaptunk egy régen vágyott Bulletet, meg hát kérem, a friss korong hat dalát, ami elég becsületes adag egy lemezbemutató koncert esetén. A hangulat amúgy sütött-hasított, nyilván a nagyobb slágerek nagyobbakat is húztak (az In The Shadowsszal még mindig házat lehet robbantani), tényleg, alapból nem lett volna semmi baj a bulival. A négyes precízen, profin húzta a talpalávalót, a közönség vette minden mozdulatukat. Ha a gitárt lehetett volna hallani, még a hamis hangokat is elnéztem volna, igaz van egy sejtésem, hogy akkor talán kevesebb is lett volna a félrekószálás a hangok között. No, sebaj. Pedig aztán tényleg megvolt az egész íve, megvolt a slágerparádé, még a 'Funeralból Lee is ott volt a vele közös újlemezes címadóban, tényleg megvolt minden rejtett adottság a műsorban. „Csak az a volna ne lett volna”, ugye.

Mindenesetre a The Rasmus megint bebizonyította, hogy továbbra is ott a helyük a színpadon és hogy a friss dalok is ugyanolyan, ha nem nagyobb lendülettel képesek levinni az emberek arcát, mint a régi klasszikusok. Csak maradjanak majd bent a műsorban a következő lemeznél is, mert ennyi kötelező mellett az az igazi matek. Mármint, hogy mi maradjon bent és mi ne.

Fotók: Barba Negra. A további képeket ITT találjátok meg.