A Three Days Grace 2025-ös európai turnéja apropóján ismét ellátogatott Budapestre, ezúttal az Alienation album bemutató körútjának részeként. Bár nem ez az első magyarországi fellépésük – legutóbb 2022-ben jártak itt –, az idei koncert különleges jelentőséggel bírt: Adam Gontier visszatérése óta először láthattuk őket élőben hazai színpadon, ráadásul egy igazán érdekes, megosztott frontemberi felállásban. Két korszak olvad össze valamivé, ami teljesen új dinamikát teremt – ezt pedig élőben még akkor is izgalmas volt megtapasztalni, ha nem tartozom a zenekar legnagyobb rajongói közé.
A leválasztott aréna küzdőtere már szépen megtelt, mire – nem kevés késéssel – sikerült megérkeznem. Az estét nyitó Los Angeles-i Badflowert sajnos szinte teljesen lekéstem: gyakorlatilag az utolsó két számot csíptem el, így nem lenne fair értékelni a fellépésüket, de annyi biztos, hogy lelkesedés bőven akadt mindkét oldalon. Miután a Badflower letolta az utolsó akkordot, a közönség várakozása is szintet lépett, nem is volt kérdés: a többség a Three Days Grace visszatérését jött ünnepelni.
A színpad elsötétült, majd felcsendült a Dominate, amivel kezdetét vette az utazás a régi klasszikusok és az új korszak között. A határozott nyitányt ugyanazzal a lendülettel folytatta a banda, a közönség pedig azonnal rákapcsolt. Körülöttem mindenki ugrált, énekelt, és egyértelművé tette: Budapest ki volt éhezve erre az estére. Az első etapban szünet nélkül pörögtek az olyan dalok, mint az Animal I Have Become vagy a Break.
A setlist frankó idővonalat húzott az Arénára: egy Adam-korszakos dal után rögtön jött egy Matt-korszakos, miközben a két énekes folyamatosan erősítette egymást. Hol gitárt cseréltek, hol olyan összjátékokat hoztak, amelyek remekül működtek élőben. Látszott rajtuk az összeszokottság; jól kiegészítették egymást, ugyanakkor néha szinte túlzottan is begyakoroltnak tűntek a mozdulataik – picit elveszett a spontaneitás. Ez volt talán az egyetlen negatívum, de bőven ellensúlyozta, hogy mindent megtettek a szórakoztatásért. És nem volt kérdés, hogy a közönség mindenre vevő: a régi himnuszokra, az új album dalaira és a kettő közti folyamatos oda-vissza játékra egyaránt.
Felváltva konferálták fel a számokat, nosztalgiát keverve néhány poénnal, és végig erős interakciót tartottak fenn a rajongókkal. Adam a The Mountain felvezetésébe szőtte bele, mennyire hálás Matt-nek, amiért távollétében segítette továbbvinni a zenekart és felfelé kapaszkodni. A repertoár nagy részét az Alienation és a One-X dalai tették ki, így a régi és új kreatív játékossága végig ott volt a levegőben. A Kill Me Fast után például rögtön az I Hate Everything About You érkezett: új generáció és régi idők nosztalgiája keveredett minden szinten.
A háttérvetítésben az új album borítója mellett kliprészletek futottak, a fények pedig a zenével együtt pulzáltak. Az egész show precízen volt felépítve, már-már színházi előadás pontosságával, ahol minden pillanat koreografált. Ebbe illett az a rész is, amikor Gontier egyedül maradt a színpadon, hogy előadja az Alice In Chains klasszikusát, a Rooster-t. A reflektor kizárólag őt világította meg, így a pillanat szép kontrasztba került a zenekar addigi energikus jelenlétével. A Don’t Wanna Go Home Tonight tovább vitte ezt a visszafogott vibe-ot az akusztikus gitárral, és adott egy szusszanásnyi időt mindenkinek. Ez a betét tökéletesen illeszkedett a koncert gondosan megtervezett dramaturgiájába, még ha a megkomponáltság egy ponton túl már kissé soknak is érződhetett – legalábbis számomra.
A fináléra maradtak még az energikusabb tételek, mint az I Am Machine és a Painkiller, majd zárásként a szinte kötelező Riot. A közönség az utolsó pillanatokig teljes extázisban énekelt és ugrált; látszott, hogy sokaknak ez az este jóval több volt egy sima koncertnél. A zenekar pedig magabiztosan hozta mindazt, amiért érdemes volt ennyit várni: profi, összerakott, mégis élvezetes show-t. Nem volt tökéletesen spontán, de az energia, a lendület és a két korszak együttállása bőven meghálálta az újra találkozást.
