Két dokumentumfilm készült párhuzamosan Ozzy utolsó éveiről. A BBC filmje, a Coming Home az Angliába (vissza)költözést mutatja be, de a premierjét bizonytalan időre elhalasztották. A Paramount+ zászlaja alatt forgatott No Escape From Now viszont már elérhető.
Az MTV, illetve a cégcsoporthoz tartozó másik zenecsatorna, a VH1 egy időben számos zenés dokumentumfilmet, úgynevezett rockumentaryt készített, volt is egy olyan érzésem, hogy ha az ember egyet látott, látta mindet. A No Escape From Now azonban különbözik ezektől. Először is hosszabb – bő két óra –, pedig csak a 2018 utáni időszakot mutatja be. A másik, hogy a hangulata visszafogott, emberközelibb. Hiába szól a földkerekség talán legnagyobb rocksztárjáról, Tania Alexander rendező ügyesen kerüli a szenzációhajhász hangvételt, a képi világ minimalista, a hangsúly az emberi oldalon, a család életén van.
Ha emlékszel a 2000-es évek elején vetített The Osbournes valóságshowra, ahhoz képest ég és föld a különbség, pedig ott is az volt a koncepció, hogy mutassuk be a milliomos rocksztár „hétköznapi” életét. A No Escape From Now máshogy készült. Nem volt bekamerázva-bemikrofonozva a házuk, hanem a filmes stáb időnként meglátogatta őket, és a családtagok elmesélték, mi történt velük időközben. Emellett a készítők ott voltak a fontosabb eseményeken, illetve hozzáfértek a különféle koncertek, díjátadók felvételeihez is. A játékidő zömét a családtagokkal készült beszélgetések teszik ki, akik ülnek egy szobában és csak mesélnek. Az öt főszereplő tehát Ozzy, a felesége Sharon, valamint három közös gyerekük: a ritkábban szereplő Aimee, az akár celebnek is tekinthető Kelly, valamint a fiuk, Jack.
A fő vezérfonal Ozzy egészségének alakulása, mondjuk ki: leépülése. Az életük itt bemutatott 6-7 évének minden mozzanatát az határozta meg, hogy éppen milyen állapotban volt. Nemcsak a szakmai oldalt – lemondott fellépések, turnék –, de a hétköznapjaikat is. A film egy humoros felütéssel indul, Ozzy panaszkodik, mennyi mindent nem ehet a diéta miatt, Sharon pedig vigasztalni próbálja, és elsorolja, hogy mennyi mindent viszont igen. Persze aki osztja azt a nézetet, hogy a rendes kaja négylábú, annak elkeserítő a választék, ráadásul még a fagyi is tiltott.
Utána részletesen bemutatják, milyen események, orvosi műhibák és időközben kialakult újabb betegségek vezettek oda, hogy Ozzy színtiszta pokolként élte meg a 2018 utáni éveket. Nekem ez a rész túl hosszú és részletes volt, de az is igaz, hogy a Mester amúgy jól dokumentált életének ez a része nem kapott akkora nyilvánosságot. Röviden a lényeg: Ozzy egy éjjel a mosdóba menet elesett, beütötte a fejét, majd három hónapig kórházban volt. Ott mindenféle fémeket és csavarokat ültettek be, amiktől folyamatos fájdalmai voltak, és nehezére esett a mozgás. A lábában vérrögök alakultak ki, és közben a Parkinson is tette a dolgát.
Ez van, ha az ember megöregszik. Korábban a móka kedvéért szedtem bogyókat, most meg azért, hogy egyáltalán életben maradjak.
A turnékat egy ideig csak halasztották, mígnem eljött az a pont, amikor ki kellett mondani: a Sötétség Hercege már soha nem fog koncertezni. Ez a felismerés súlyos depresszióba taszította Ozzyt. Hiába volt már akkor is 70 éves, a hangja, kreativitása nem kopott meg, és eszében sem volt nyugdíjazni magát. Ha valakinek, hát neki tényleg a rajongók jelentenek mindent, most meg otthon gubbaszt a tévé előtt és háborús dokumentumfilmeket néz. Egyszerre dühös és depressziós, úgy érzi, csak felesleges teher mások számára. Ő énekelni akar, rohangálni a színpadon, locsolni a vödör vizeket, és érezni, ahogy áramlanak az energiák közte és a közönség közt.
Szerencsére volt, ami kilendítette ebből az állapotból: nem meglepő módon a munka, vagyis a zenélés. Post Malone rapper-énekes-mindenmás állt elő azzal az ötlettel, hogy szívesen dolgozna Ozzyval egy közös dalon. Mivel Kellyvel ismerik egymást, ezt az ötletét elő is vezette, és végül elkészült a Take What You Want című dal. Ráadásul siker lett, bekerült a Billboard Top 10-be is, ahol Post Malone gyakran megfordult, Ozzy viszont már harminc éve nem. A dal egyik szerzője és producere, Andrew Watt a saját szemével láthatta, milyen jó hatással van Ozzyra a régi-új közeg, és elkezdte rágni a fülét, hogy készítsenek egy új nagylemezt. Nem túlzás azt mondani, hogy Sharon után most Andrew Watt volt az, aki visszahozta őt az életbe.
Végül 2020-ban jelent meg az Ordinary Man lemez, Andrew Watt zenei felügyeletével, olyan vendégzenészekkel, mint Chad Smith, a RHCP dobosa, Elton John, Slash és Duff a Guns-ból és még sokan mások. Nagyon keveset láthatunk a lemezkészítés folyamatáról, én biztosan többet elbírtam volna belőle. Egyik kedvenc jelenetem, amikor Ozzy szöveget ír egy dalhoz, és Andrew-val közösen ötletelnek, hogyan adja ki legjobban a prozódia. Az viszont tisztán átjön, hogy egy ilyen élethelyzetben a zenélés, a kreatív munka igenis gyógyító erővel bír. Ha a fájdalom nem is tűnik el, a közeg, az alkotás öröme legalább a sötét gondolatokat elűzi. Két évvel később megismételték a mutatványt, az lett a Patient Number 9 album.
Turnéról persze szó sem lehetett, voltak időszakok, amikor még a repülés is kockázattal járt volna. A legtöbb, amit vállalhatott, hogy nagyobb eseményeken előad egy dalt a Black Sabbath zenészeivel, illetve egy rövid egyveleget a szólózenekarával. Ezek jól dokumentált megmozdulások voltak, ezért a film nem is megy bele a részletekbe. Annál érdekesebb volt, amikor 2024-ben Ozzyt beiktatták a hírességek csarnokába, a Rock And Roll Hall Of Fame-be. Márpedig ott illik valami produkciót is elővezetni, különösen, hogy Ozzy az egyetlen, aki a Black Sabbath tagjaként és szólóban is megkapta ezt az elismerést. Végül Sharon találta ki a kompromisszumos megoldást, és le is szervezte az egészet: egy rock supergroup játszott Ozzy-örökzöldeket, az ünnepelt pedig egy trónuson ülve figyelte az egészet a színpadon. El is mondja, mennyire vegyes érzelmek tomboltak benne: egyfelől boldog volt, hogy ilyen kaliberű zenészek játsszák a dalait, másfelől majd beleőrült, hogy nem énekelhet.
Nagyon szeretett volna még egyszer a rajongók elé állni, és méltó módon elköszönni tőlük. Mint tudjuk, ez végül megadatott, július 5-én a szülővárosában, Birmingham-ben tartott Back to the Beginning giga-koncerten. A film utolsó (előtti) szegmense ennek előkészületeibe avat be. A stáb ott volt néhány Zoom-mítingen, látjuk a próbákat, a csoport-fotózást, pár zenészkolléga is mond kedveseket. Mégis azt érzem, hogy nézném még tovább, hiszen ez a koncert akkora jelentőségű volt, hogy önmagában elég lenne egy dokumentumfilmhez. Remélem, már készül valamelyik hollywoodi stúdió mélyén.
Sharon elintézte, hogy a Black Sabbath eredeti négyese ismét összeálljon, majd felkérte Tom Morellót, hogy intézze a többit. Nem újdonság, hogy Sharon asszony megosztó személy, most mégis sikerült új színekkel árnyalni a karakterét. Van egy olyan percepció vele kapcsolatban, hogy ő a pénzéhes menedzser, aki hajcsárként űzi a beteg Ozzyt, csak hogy még több lóvét keressen. Ehhez képest számomra Sharon a film pozitív hőse. A No Escape From Now nemcsak Ozzy, de Sharon emberi oldalát is bemutatja, aki egyszerre vezető és háttérember, miközben egy percig nem kétséges, mennyire szereti Ozzyt és viszont. Ők ketten nagyon erős párost alkotnak, a döntéseket közösen hozzák, együtt élik meg a sikereket, meg a szarságokat is.
De kicsit elkalandoztunk, vissza a búcsúkoncerthez! A film legszebb momentuma, amikor a backstage-ben látjuk a színpadralépés előtti pillanatokat. Ozzy már ül a trónuson, mindenki feszülten vár, majd egy segítő megkérdezi, hogy készen áll-e. Rövid hatásszünet után csak ennyit mond: „Intro tape!” Vagyis, mehet a felvezető zene, ami hagyományosan a Carmina Burana. Aztán a színpadra emelkedik, és látjuk átlényegülni, amint meglátja a 40 ezer rajongót. A magasba emeli a kezeit, és még az arckifejezése is megváltozik. A Madman visszatért, hogy még egyszer elénekelje szeretett műfajunk legnagyobb örökzöldjeit.
Nem hittem volna, hogy megérem a negyvenet. Nem sok esély volt rá, mégis megértem. Most, hogy lassan véget ér az életem, igazán nincs miért panaszkodnom. Remek életem volt.
Eredetileg itt ért volna véget a film, de mint tudjuk, alig két héttel a koncert után Ozzy itthagyott minket. Így hozzátettek még egy jelenetet, ami a temetési menetet mutatja Birmingham utcáin. Nem így tervezték, hogy erre fusson ki a sztori, a búcsúkoncert felemelőbb befejezés lehetett volna, de a Mester számtalan kórsága végül legyűrte őt. Páratlan életpálya zárult le júliusban, és összességében a No Escape From Now dokumentumfilm méltó emléket állít neki. Nem a feketeöves rajongóknak szól, hanem a szélesebb közönségnek, de mindenki talál benne új vagy érdekes részleteket. Kicsivel hosszabb a kelleténél, és én máshogyan súlyoztam volna a témákat, de érdemes megnézni; nálunk a SkyShowtime felületein érhető el. Egy tipp: a feliratot akkor is kapcsold be, ha profi angolos vagy. A Parkinson nem viccel, a főnök beszéde alig érthető, és ahogy a film halad az időben, csak egyre rosszabb lesz.
(Képek: Paramount+)
