A debreceni Mányák Péter és a death metal mint műfaj konstellációja olyan entitások manifesztációjában összpontosul, mint a jobb létre szenderült Carbon Cage, a Neochrome vagy a 2008-ban elstartolt Angerseed. Mányák Péter személye, munkássága megkerülhetetlen sarokkő a magyar death metal underground jegyzékbe vett csoportosulásai között.

2008 óta sok minden történt az Angerseed háza táján, egyedül lemezfronton volt kevésbé produktív a debreceni halálfémgyár. A visszafogottabb, lassan építkező dalírás elsősorban a minőség gyeplőjét ragadta meg: ez a fajta metódus olyan nagylemezeket (és EP-ket) eredményezett, melyekről a releváns magazinok szinte mindegyike egységes, elismerő szavakkal írt.

A 2019-ben kiadott Forever Burning Hatred, bár EP-ként látta meg a napvilágot, mégis negyven percesre hízott. De nem is a formátumon van a lényeg: Péter páratlan elköteleződése a death metal műfaj iránt maximálisan visszatükröződik az EP hét darab szerzeményéből. A legújabb nagylemezre hat kemény évet kellett várni. Megérte? Ajajj, de meg ám!

Péter egy korábbi interjúban világossá tette, hogy az Angerseed a saját "szörnyszülötte", nem egy zenekarba szállt be anno, 2008-ban, hanem ő maga gründolta a bandát. Aki az elejétől fogva követi az Angerseed pályáját, bizonyára észrevette, hogy nem állandó tagsággal üzemelnek; a legpontosabb megfogalmazás talán az lenne, hogy Pétert úgynevezett session zenészek kísérik.

A november 15-én megjelent Rapture is Mine...Glory is Ours című albumon Bilcsik Zoltán (ő állandó tag a zenekarban) kezeli a basszusgitárt, Losonczi Péter a gitárokat, Gáva József pedig a dobokat. És ahogy a promóciós szövegmellékletben is kitérnek rá, a zenekar stílusa is formálódott valamelyest, Péter közérthetőbb, fogósabb elemekkel tűzdelte meg az új szerzeményeket.

Ez markáns, szembetűnő változásokat csak részben eredményezett, inkább úgy fogalmaznék, hogy az organikus fejlődés egy újabb lépcsőfokára léptek Péterék. Viszont ez a lépcsőfok akár az utolsó is lehet, az új album legalábbis erről árulkodik. A stílusbesorolást illetően viszont nem árt tisztába tenni a gyereket: a valamelyest fülbemászóbb, konkrétabb dalok töménysége, brutalitása jottányit sem halványult, ez itt még mindig betonkemény death metal. A Nothingness is Calling Me például nagyon hasonló a korábbi dolgaikhoz, de mégis egy kicsit másképp zakatol a sötét tónusú, masszív halálfém.

A folytatás (Conquering the Nemesis) is kegyetlenül odacsap, ám a dallamok és a "finomabb", szellősebb részek is nagy hangsúlyt kapnak. A legfontosabb talán az, hogy a részarányok a megfelelő balanszba kerültek. A When Life Turns to Grey legmarkánsabb eleme például a brutalitásban jeleskedik: a dal vége felé berobbanó, fejleszaggató riffelés rohadt nagyot szól - ezt koncerten szeretném egyszer hallani.

A legközérthetőbb elemekkel a lemez egyik ékköve, a The Emptiness Within dolgozik. Van itt minden: óriási groove-ok, doomos belassulás, melodikus gitárszóló, de extrém vadulás is. A földindulást előidéző Self-Expulsion from Paradise után érkezik még kettő hasonló mederben folyó darab, a lemezt pedig az akusztikus köntösben fogant és magyarul elszavalt epilógus (Számvetés 33) zárja, amely egyfajta ünnepélyes zárása az Angerseed eddigi legerősebb anyagának.

A lemez a Metal Ör Die és a Pest Records gondozásában jött ki. Sok magyar lemezzel kapcsolatban leírták már a következőt: világszínvonal. Van, aki kedvességből, van, aki elfogultságból ír ilyesmiket. Én egyik táborba sem tartozom. Ez az album valóban az. Hallgasd meg, ha nekem nem hiszel.