Az Atrox Trauma „meg van áldva” a lemezmegjelenésekkel. Míg a thrasherek első korongja digitálisan 2022 januárjában jelent meg, addig a CD-verzió magyar földre csak két hónap múltán jutott el. Ezzel szemben a folytatást jelentő Where Death Hunts a streaming felületeken április közepétől elérhető, míg a CD-változat hivatalosan csak a karácsony előtti napokban fog megjelenni.
Kétlem, hogy a srácok részéről ez lett volna az eredetileg megálmodott forgatókönyv… A streaming-korszak ellenére a hazai thrash mozgalom – létezik egyáltalán napjainkban ilyen? – viszonylatában azonban még manapság is eseményszámba megy, ha egy lemezanyag az undergroundban jó névnek számító külföldi kiadó gondozásában ölt testet.
A közel két évtizedes múltra visszatekintő olasz WormHoleDeath neve pedig az extrém metal összes alirányzatát tekintve jól cseng. Akit idehaza érint a thrash műfaj, az elmúlt bő félév során minden bizonnyal már belefutott valamilyen formában a Where Death Hunts-ba. A belföldi promóció ugyanis a klipesített kislemezek révén el kellett, hogy érje a maga célközönségét. Ha mégsem, akkor a lényeg, hogy a játék neve – alapvetően – továbbra is thrash metal, a hangsúly pedig most a két kötőjel között keresendő.
A képlet már csak nagy vonalakban hasonlít az előző anyagéhoz; vagyis a zenei oldal gyökerei bő három és fél évtizeddel ezelőttről eredeztethetők, azonban a felépítmény minden ízében huszonegyedik századi. Feltehetően maga a négyes sem tagadná a fő hatásait, melyek a bemutatkozó korong ismeretében a Beneath…/Arise-érás Sepultura, illetve ugyanezen időszak, tehát a ’80-as és a ’90-es évek fordulójának Kreator-e, valamint a Bay Area korabeli csapatai. Ez az elegy pedig ellenállhatatlan egy magára valamit is adó thrashernek.
Nos, ezeket a hatásokat a második lemezen is megtaláljuk, azonban a helyzet jóval komplikáltabb. Az atipikus dobszólóval elstartoló We Hate Each Others nem csak vokális téren mozdul el a death metal irányába, a szerkezete sem a bevett formulákat mondja fel – ha ráerőltetem a dolgot, akár egy formabontó intrónak is nevezhetném. A Where Are The Graves brutál thrash/death gyalulás, feldobva egy melodikus szólóbetéttel, lágy levezető dallamokkal. Az együtt üvöltős, alapra vett refrénnel felvértezett Problem, Reaction, Solution-be szorult némi punkos él, meg egy nagy adagnyi groove-os thrash; utóbbi témák a 2006 környéki Machine Head módjára hengerelnek. Ha már groove-os thrash, a vokálok révén többször eszembe jutottak hazai kultikus kedvencem, a Neck Sprain első lemezén hallható hangszínek. A Demolish Them All hosszúra nyújtott felvezetője a vészjósló, doom-os gitártémákkal kissé árnyalja a képet, majd betonozásba vált át, hogy fekete fémes témákkal és a death metalos vokalizással teljesedjen ki.
Az Emptiness esetében nem kell utólag összelegózni az egyes építőelemeket; egy, ha a megszaggatott szerkezete miatt nem is szögegyenes, de alapvetően a deathrash keretei között garázdálkodó témáról van szó. A törzsi dobokkal és kántáló kórusokkal kísérletező címadó újabb árnyalat a sokszínű palettán. A melodikus gitártémái és a technikai bemutatója révén emlékezetes I am The Master (Burning Desire) masszív középtempói, a bevezetője okán leginkább retro thrashnek nevezhető Freedom Is The Life – Raise The Level páros kalapálása, illetve az énekmentes levezető darab hangulatos dallamai mind bizonyítják a zenekar széles látókörét.
Az Atrox Trauma második nekifutásra egy, a rokon irányzatokba is bátran belekóstoló, azok elemeiből ötletesen építkező, de lényegét tekintve továbbra is thrash lemezzel jelentkezett. A retro jelzőt pedig el is felejthetjük a négyes kapcsán; a tálalás révén a jól megírt, esetenként fogós dalok a huszonegyedik századi stíluskavalkádot vonultatják fel.
A végeredményt mégsem érzem parttalannak vagy széttartónak, a fenti alkotóelemek ugyanis maradéktalanul megtalálják a helyüket az egyes szerzeményekben. Ha képben akarsz lenni a hazai underground legfontosabb aktualitásaival, semmiképp se hagyd ki Where Death Hunts-ot! Kontakt: atroxtrauma@gmail.com
