Az Insanity and Genius a Gamma Ray harmadik albuma volt, ami még az elődjénél is csapongóbb és kísérletezősebb lett. Ennek megfelelően a fogadtatása is vegyes volt, egyesek az erős dalokat értékelték, mások az euro-power jegyeket hiányolták. Én a támogatók csoportjába tartozom.
Ha a Gamma Ray szóba kerül, nem ússzuk meg, hogy beszéljünk a Helloweenről is. Indítsuk is mindjárt 1987-88 idejéből, amikor is a Helloween lefektette mindannak az alapjait, amit ma power metalnak nevezünk. Azonban már ekkor sem tudták egybentartani a zenekart, először Kai Hansen gitáros-dalszerző lépett ki, majd kétlemeznyi vergődés után Michael Kiske énekes is. Kai megalapította a Gamma Rayt, és kisvártatva meg is jelent a bemutatkozó lemezük, a Heading for Tomorrow. Bár az új zenekarnév és a jobbára ismeretlen Ralf Scheepers énekes miatt le kellett dolgozniuk némi hátrányt, a közönség jól fogadta, és már akkor az volt a többségi vélekedés, hogy a Gamma Ray lett az „igazi” Helloween.
A második nagylemez alig másfél év múlva érkezett, és hozott egy kisebb irányváltást is. Ennek legfőbb oka, hogy míg a Heading for Tomorrow dalait Kai egyedül írta, a Sigh No More anyagon besegített neki Dirk Schlächter gitáros, de főleg Uwe Wessel basszeros. A lemez komorabb, és kevésbé sörmetálos lett, ugyanakkor rejtett pár örökérvényű dalt, ami később is megmaradt a koncertprogramban. Itt vallanám be, hogy nekem ez a kedvencem a zenekartól, egy korábbi Albumsimogató cikkben részletesebben is meséltem róla.
Majd eltelt újabb két év, és ezzel el is érkeztünk 1993-ba, a mai visszatekintő tárgyához, az Insanity and Genius-höz. Akkorra a hagyományos heavy metal kezdett kikopni a köztudatból, de legalábbis a divatból biztosan. A kontinentális Európa félgázon még tartotta magát, de Japán maradt az utolsó erős bástya. Érdekes adalék, hogy a Gamma Ray mindhárom akkori lemezét megturnéztatta a felkelő nap országában is. Közben a zenekarban lecserélődött a ritmusszekció, és ismét igazítottak – vagy inkább tágítottak – a zenei világon. Nehéz állást foglalni, hogy ez mennyire volt a korszellem hatása, esetleg az új tagok hozták magukkal, mindenesetre hiába harmadik nagylemez, nem hozta el a zenei irányvonal kikristályosodását. Éppen ellenkezőleg, még változatosabb (mások szerint zavarosabb), még kevésbé dajcsmetálos lett. A hangzása pedig – nem tudok rá jobb szót – olyan rideg. Tiszta és testes, de az élesen csattogó dobok és Ralf fakó szirénázása uralják a hangképet. Helyenként szintikkel is sűrítik, de attól csak még hidegebb, még sci-fisebb lett.
De legalább a zenébe visszatért egy kis könnyedség. Újra vannak zenei gegek, bohóckodások, amik ott voltak a bemutatkozó albumon is, meg persze az örök hivatkozási alap Keeper… lemezeknek is szerves részét képezték. Ellenben nincs egyetlen könnyen csúszó power metal sláger sem, és bár a dalokban tetten érhetők a hansenizmus nyomai, igyekeztek tovább nyújtózkodni a hagyományos metal kereteinél. Az Insanity and Genius még úgy is kilóg a 11-lemezes életműből, hogy a banda első négy albuma egyáltalán nem mutat egységes képet.
A hazai Metal Hammerben Lénárd László azt írta a lemezről, hogy „a Keeper albumok után a Helloween-nek valami ilyen lemezt kellett volna kiadnia”, és adott rá egy szép nagy kilencest. Ez nemcsak jól hangzott, de a tökfejek akkoriban megjelent, sokakat kiábrándító Chameleon nagylemeze ismeretében meg is állta a helyét. Ennek ellenére azt gondolom, hogy az Insanity and Genius nem Keeper-pótlék, nagyon akarni kell, ha kapcsolódási pontokat szeretnénk találni. Azóta persze tudjuk, amit Lénárd mester akkor még nem tudhatott, hogy a két évvel későbbi Land of the Free hozta el a kánaánt az ős-Helloween kitartó rajongóinak, és egyben az áttörést a Gamma Ray-nek. De vissza a tárgyhoz, lássuk, milyen dalokkal kereste az utat a Hansen-művek a fogyatkozó ősmetálosok szívéhez!
Nálam máris pluszpont, hogy a lemez nem valami pátoszos, mű-szimfonikus intróval indul. Ellenkezőleg, a Tribute to the Past zúzós kezdéssel idézi meg egyenesen a Painkiller világát. Ha figyelünk, észrevehetjük, hogy a dalnak három verzéje van, és mindegyiknek teljesen más a dallama. A váltott ikerszóló persze a dicső múltat idézi, majd utána a bridge ismét egy új témát hoz fel. Legalább három dalra való zenei alapanyagot sűrítettek ebbe az öt percbe. A kettes No Return lassít egy kicsit; rövidebb, hagyományos szerkeszetű Hansen-himnusz, bomba refrénnel. A combos kezdőhármast a Last Before the Storm zárja, egy tempós, acceptes zakatolás, belassulós középrésszel. Az ilyenek nagyon fekszenek nekik amúgy.
A lemez eddig lineáris építkezését a The Cave Principle töri meg, ami máshogyan súlyos. A szöveg Platón barlanghasonlatát gondolja tovább, a zene pedig vontatott, középtempós jelleggel támogatja a kétségbeesett hangulatot. Ralf elnyújtott dallamai is erre rímelnek, a végén pedig egy bámulatosan felvezetett, felejthetetlen crescendo jelenti a hangulati csúcspontot.
Említettem, hogy visszatértek a germánmetálos blődlik is, részben ilyen a Future Madhouse, de még inkább az utána következő Gamma Ray. Eközben azért párszor felszalad az ortodox metalhead szemöldöke: eleve úgy indul, mint valami szocialista sci-fi, van benne halandzsázás, nemnormális refrén; pont olyan, mint a Money volt az első lemezükön. Csak amíg az saját dal volt, a Gamma Ray egy feldolgozás, az eredetit egy berlini krautrock banda, a Birth Control játssza. Jól jelzi a lemez vegyesfelvágott jellegét, hogy nem lóg ki drámaian a saját dalok közül. A címadó dal érdekessége, hogy ez az egyik olyan a lemezen, amiben nincs benne a főnök, Kai Hansen keze. Ez sem egy halálkomoly tétel, beleillik a lazulós blokkba.
Az 18 Years a másik dal, ami a zenésztársak ötletéből született. Ez nyitja meg a lemez következő egységét, ahová a a komoly témák kerültek. A szövege a felnőtté válás nehézségeiről szól, a hangulata a Father and Sont idézi az előző lemezről. A szerzői is ugyanazok, Ralf, valamint Dirk Schlächter gitáros. A Your Tørn Is Over inkább csak próbál komoly lenni az odamondogatós, keménykedős szövegével. Ez a rakendrollos jellegű dal ilyen erős felhozatalban inkább lefelé lóg ki, azért emeljük ki, hogy Dirk az énekesi teendőket is elvállalta benne.
Annál nagyobbat szól a Heal Me, egy másik Schlächter-szerzemény. Még komorabb, még nagyobb falat, mint az 18 Years. Sok apró részletből áll össze, a közhelyszótárban a miniopera vagy az érzelmi hullámvasút címszavak írnák le az atmoszféráját. További érdekessége, hogy végig Kai énekel benne, számomra pedig azért is kedves, mert úgy tud magnum opus és érzelmi csúcspont lenni, hogy nem nyújtják negyed óráig, beérik a felével. Végül a Brothers már csak levezetés. Van egy ősrockos sodrása, de a rock-testvériségről szóló szövege kiábrándító, főleg ilyen előzmények után.
Ezzel ér véget az 53 percnyi 11 dal, amire a mai zenefogyasztási szokások mellett azt mondanánk, hogy talán kicsit hosszú, de 32 és fél éve (atyaég!) éppen ideális volt. A priestes, acceptes kezdés után hallhattunk drámai dalokat, könnyed vicceskedést, feldolgozást, és három különböző énekest. Kevésbé konzisztens, nem igazán egyenletes színvonalú album, de számomra mégis kedves, jó volt újra elmélyülni benne. Ha rámozdulnál, és nem valami turkálóban vagy lemezbörzén kutakodnál, az Insanity and Genius digitálisan is elérhető. Az anyag 2016-ban kapott egy új mastert és borítót, és bónuszokkal kistafírozva újra kiadták. Ez a verzió hallható a streaming platformokon is, és bár nem vagyok feltétlen híve a konyhaszekrény mögül előkotort extráknak, ide sikerült pár érdekességet összegereblyézni. Tegyük hozzá, hogy nemcsak 1993 környékéről, hanem későbbről is merítettek – ha esetleg valakit zavar az anakronizmus.
Az Insanity and Genius után folytatódtak a tagcserék és a stílus-korrekciók is; a legfontosabb, hogy Ralf Scheepers kilépett, és Kai lett az énekes a gitározás mellett. Ralf a Sinner romjain frissen alakult Primal Fear énekese lett, és maradt azóta is. A Gamma Ray végül a következő lemez, a már említett Land of the Free idejére találta meg a saját hangját, attól kezdve komolyabb kilengések (és sajnos izgalmak) nélkül vágtattak lemezről-lemezre. 2016-ban Kai kibékült a volt kollégákkal, és visszatért a Helloweenbe, ennek ismeretében nem számítok rá, hogy a Gamma Ray egyhamar ismét turnézó, lemezeket készítő zenekar lesz, bár hivatalosan nem oszlottak fel. A csapat első öt lemeze kétségkívül értékes kincs az euro-power metal felhozatalban. Közülük az Insanity and Genius a legkevésbé tipikus, de emiatt a legizgalmasabb is, ne hagyjuk feledésbe merülni!
