Az underground metal színtér egyik legnagyobb becsben tartott zenekara a Deafheaven. Az idén márciusban megjelent Lonely People with Power a zenekar harapósabb, nyersebb oldalát mutatja meg, és talán nem is kérdés, hogy a Sunbather óta könnyedén rá tud kapcsolódni az ember George Clarke és társai aktuális zenei irányára. A banda hat év után tért vissza Budapestre, a Dürer Kertbe az aktuális európai turné részeként.

A vasárnapi koncert előtt last minute szervezésben sikerült beszélgetni George Clarke-kal — ezúton is köszönet érte a Live Nationnek. Az énekes nyitottan és nagy kedvvel mesélt az új lemez születéséről, a kreatív folyamatról, arról, hogyan tud a zenekar tizenöt év után is friss és inspirált maradni, és mi az a belső erő, ami a mai napig életben tartja a Deafheavent.

RS: Ez már a kilencedik állomása a mostani európai turnétoknak. Milyennek látod eddig, hogyan érzitek magatokat?

George Clark: Remekül! A turné eddig fantasztikusan megy, a legtöbb állomás teltházas., ami számunkra még mindig hihetetlen élmény. Minden koncert tele van energiával, és nagyon könnyű dolgunk van, mert mindenhol elképesztően meleg fogadtatásban részesülünk, fantasztikus emberekkel találkozunk. 

RS: Ez egy hosszú európai koncertsorozat lesz. Hogyan tartod magad mentálisan és fizikailag is frissen?

George Clarke: Valóban hosszú út áll előttünk, de próbálom minden napból kihozni a legtöbbet. Fontosnak tartom, hogy ne töltsük az egész napot a klubban vagy a helyszínen. Szeretek kimenni, felfedezni, és minden nap szánok időt magamra, egy kis egyedüllétre, hogy fejben felfrissüljek. Ettől függetlenül a turnézás egy olyan dolog, amit mindannyian nagyon szeretünk, és én személy szerint komfortosan is érzem magam. Élvezem, hogy új emberekkel találkozom, és hogy meglátogathatom vagy újra meglátogathatom ezeket a helyeket. Számomra ez inkább öröm, még ha hosszú időt is vesz igénybe a koncertsorozat.

RS: A Deafheavent gyakran úgy írják le, mint egy zenekart, amely újraformálja a műfaji határokat. Honnan tudjátok, mikor érdemes átlépni egy határt?

George Clark: Ezt nem igazán lehet előre megtervezni. Fiatalon rengetegféle zene érdekelt minket, és hamar felfedeztük a hasonlóságokat a különböző stílusok között. Számunkra természetes lett, hogy ezeket kombináljuk. Amikor elkezdtük kiadni a saját zenénket, sokan mondták, hogy „ó, ti tényleg keveritek a műfajokat, vagy akár létrehoztok egy sajátot”. Ez kedves visszajelzés, de valójában arról van szó, hogy amit csinálunk, az annak a tükre, amit szeretünk. Ez érdekel minket igazán, és próbáljuk folyamatosan fenntartani a saját kíváncsiságunkat is. Így tudjuk újra és újra összegyúrni a különböző hatásokat.

RS: Így született a Sunbather is, ami egyébként is  egy igazán ikonikus albummá vált. Honnan tudod, hogy egy új irány őszinte, valódi, és nem csak reakció a színtérre vagy a rajongók, igényeire?

George Clark: Szerintem egy olyan albumnál, mint a Sunbather, rengeteg különböző tényezőnek kell összeállnia, hogy megszülessen az a bizonyos pillanat. Akkoriban zenekarként rátaláltunk önmagunkra úgy, ahogy korábban soha. Ráadásul a metalzene abban az időben nagyon más irányba tartott, mint ami minket érdekelt. Hangzásban, a borítóban, mindenben más ötletek foglalkoztatták a színteret, mi viszont egy teljesen más elképzelés mellett köteleződtünk el. Így alakult, és igazából a végeredmény minket is rendesen meglepett. Onnantól kezdve pedig mindig csak azt akartuk csinálni, ami inspirál minket — és ez minden albumon azóta is visszaköszön.

RS: Már a cím sem túl hétköznapi, honnan jött, illetve a rózsaszín lemezborító ötletét mi inspirálta?

George Clark: Az egész az idealizmusról szól — arról, hogy vágyakozol valamire, amid nincs. Számomra akkor ez az érzés a napozó emberek képében jelent meg: azokban, akik a fűben fekszenek törölközőkön. Amikor elképzeltem az életüket, azt éreztem, hogy az enyém mennyire más, mennyivel sötétebb. Ezért akartam létrehozni egy világot, amiért vágyakoztam, ami felé törekedtem.

RS: Ez elég nagy kontraszt. A napozásról az jut eszembe, hogy valaki pihen, lazít, jól érzi magát — és a rózsaszín borító is inkább ezt a fajta könnyedséget sugallja.

George Clark: Pontosan! Nagy kontraszt, és éppen ezt szerettük volna megjeleníteni. A szín pedig tudod olyan, mint amikor becsukott szemmel a napba nézel, és látod azt a rózsaszínes árnyalatot, tudod mire gondolok?

RS: Igen, megvan.

George Clark: Na, az az.

RS: Nagyon szeretem azt az albumot, de eddig nem így gondoltam rá. Szóval ezek után tuti máshogy fogom hallgatni. Amikor az Infinite Granite lemezen dolgoztatok, mi motivált arra, hogy hátrahagyjátok a black metalos vonalat?

George Clark: Hú, igen nagy váltás volt. Az előző lemezzel, az Ordinary Corrupt-tal rengeteget turnéztunk. Addigra már tíz éve voltunk zenekar, és úgy éreztük, hogy ebben a stílusban nagyjából mindent elmondtunk, amit lehetett. Amikor Kerry újra zenét kezdett írni, azt tapasztalta, hogy amit ír, az egyáltalán nem metal. Egy ponton még azon is gondolkodtunk, hogy „talán ez inkább egy mellékprojekt”. De végül ez is annak a tükre lett, hogy abban a pillanatban kik voltunk. Úgy gondolom, ha akkor metal albumot készítünk, az nagyon nem lett volna őszinte. Mi viszont valami olyasmit akartunk, ami őszinte és kihívást jelent. Ez pontosan ilyen volt, és örülök, hogy megcsináltuk. Azt hiszem, ez a munka segített kiüríteni bizonyos érzéseket a rendszerünkből, hogy aztán visszatérhessünk ahhoz az úthoz, ami eredetileg a Deafheaven ötlete volt — és ami ma is meghatározza, ahogyan működünk.

RS: Ha már út… Van olyan táj, város, különleges hely, ami meghatározza a mostani alkotásaitokat, ami vezet titeket? 

George Clark: Tudod, ez inkább egyfajta kényelmi hely, ha úgy tetszik. Most a harmincas éveim közepén járok. A húszas éveimben és a harmincas éveim elején, amikor a régi lemezeink nagy részét írtuk, nagyon ellentmondásos érzéseim voltak. Feszült, érzelmes és lázadó voltam, amitől folyamatosan hullámzott a hangulatom. Ma viszont sokkal kiegyensúlyozottabbnak és nyugodtabbnak érzem magam, és nem utolsósorban komfortosan. Ezt a magabiztosságot át tudom vinni abba a zenébe, amit készítünk. Szóval ez nem igazán egy fizikai hely, inkább egy belső tér, egy állapot önmagamban, ami képes tükrözni és alkotni sokkal nyugodtabb módon.

RS: Ez azt is jelenti, hogy magadban találtad meg azt a különleges, békés helyet, ami vezet?

George Clark: Igen, azt hiszem. Szerintem ez a tisztánlátás. Úgy érzem, tisztábban látok, mint valaha. Ez lehetővé teszi, hogy a kreativitás nagyon természetes legyen. Ne arról szóljon, hogy küzdök vagy harcolok, hanem arról, hogy együtt áramlok a dolgokkal, nem pedig szembe megyek velük. Sokáig inkább az utóbbit csináltuk, de most másképp van.

RS: Nem nehéz ebben jó flow-ban maradni, akkor amikor a világ tele van nehéz és feszítő ügyekkel, élethelyzetekkel? Próbálkozom vele én is, de szerintem ez nagyon nem könnyű.

George Clark: Nálam is ugyanígy van. Olyan sok minden történik a világban, amiről azt érzem, hogy rossz, igazságtalan vagy nehéz, és ez nyomasztó tud lenni. De amikor olyan emberekre nézek, akikkel politikailag és érzelmileg is azonosulok, akik aktívan fellépnek az igazságtalanságok ellen, vagy akik összefognak és közösségi érzést teremtenek, az reményt ad. Az az optimizmus, ami belőlük árad — akik közel állnak hozzám, és nem a világ zajából jön —, nagyon sokat jelent.

Rájuk nézek, és ők töltenek fel valódi vággyal arra, hogy folytassam, hogy erős legyek, és hogy empátiával és megértéssel forduljak mások felé. Ez szerintem elképesztően fontos. Úgy gondolom, hogy azok a személyes kapcsolatok, amelyek összhangban vannak a világnézetünkkel, azok visznek minket tovább.

RS: A feszültség építés mindig kulcsfontosságú a zenétekben. Hogyan döntitek el, hogy mikor engeditek szabadjára, és mikor tartjátok vissza, amikor dalokat írtok?

George Clark: Hm, hát igen, talán ez maga a dalszerzés, mert rengeteg érzelem van benne. Amikor mindannyian összejövünk, akkor érezzük igazán, mire van szükség. A folyamat nagy része úgy zajlik, hogy vannak ötleteink, és azokat közösen, nagyon organikusan formáljuk. Amikor együtt játszunk, egy szobában, mindannyian érezzük a feszültséget, és valahogy pontosan tudjuk — hiszen már 15 éve zenélünk együtt —, hogy mikor jön el az a pillanat, hogy „na, most”. Ez mindig érződik.

A feszültség feloldása abból fakad, hogy hosszú évek alatt megtanultuk, ki hogyan gondolkodik, mit szeret csinálni, és hogyan reagál. Ha valami igazán jónak tűnik, és éppen egy nagy építkezésben vagyunk, mindannyian megérezzük. Szerintem ez vicces is, mert sok zenekar átéli ezt, de nálunk van egy nagyon valós, szinte „pszichikus” kapcsolat, ami akkor születik meg, amikor zenét írunk. Tudunk egymás játékára és energiájára építeni, és így születnek meg ezek a pillanatok.

RS: Pár év után egy zenekarban lenni sok kompromisszummal jár, mint egy tartós kapcsolat.

George Clark: Erről mindig beszélünk, ez abszolút olyan, mint egy házasság. Együtt éltek, együtt dolgoztok, utaztok, problémákat oldotok meg, kompromisszumokat köttök, mindent megosztotok. Óriási jelentősége van annak, hogy ezek a dolgok ösztönösen működjenek, hogy az egész zökkenőmentesen menjen.

RS: A rajongók elég hevesen tudnak reagálni a változásokra. Mennyire figyeltek a visszajelzésekre, vagy inkább megpróbáljátok kizárni őket?

George Clark: Kizárni semmiképpen sem szeretem, de őszintén szólva nem igazán nézem az internetet. Számomra a rajongói reakció az, amit a tömegben látok, amikor játszunk. Ebből indulok ki, és azt hiszem, ez a legőszintébb mérőeszköze annak, hogy mit gondoljunk arról, amit csinálunk. Ha minden kommentet elolvasnék, az sosem adná vissza azt, amit a koncerteken tapasztalunk.

Az internet és a közösségi média sok szempontból  távol van a valóságtól. Megvannak a maga motivációi, és az egyéni motivációk is. Ezzel szemben a koncert, az élő show tiszta kollektív érzés. És én ezt szeretem: amikor mindannyian együtt vagyunk. A legtöbbször, amit én érzek a színpadon, és amit ők éreznek a tömegben, ugyanaz az érzés. Amíg ezt fenn tudjuk tartani, szerintem minden rendben van.

RS: Oda-vissza működik az energia… 

George Clark: Nekem nincs energiám az ő energiájuk nélkül. Szükségem van rájuk.

RS: A koncertjeitek tényleg különleges érzelmi kapcsolatot hoznak létre veletek és a zenével. Biztos vagyok benne, hogy ez számodra is ugyanígy van, nem csak a közönség számára, hiszen szívedet-lelkedet beleteszed. Mit csinálsz, hogyan engedsz ki egy-egy koncert után?

George Clark: Ó, igen… általában nagyon kimerült vagyok. Számomra ez arról szól, hogy megőrizzem az energiáimat. Amikor minden elcsendesedik, lezuhanyozom, pihenek, és ilyenkor mély békét érzek. A koncertek után többnyire jókedvű vagyok – olyan, mintha egy ördögűzésen estem volna át, vagy a világ legőrültebb terápiás ülésén. Mindent elengedek, és fantasztikusan érzem magam… kivéve persze, ha a koncert rosszul sikerült. (nevetés)

RS: Van „láthatatlan mestered”? Nem inspirációra gondolok, inkább olyanra, akinek a gondolkodásmódja formált.

George Clark: Ez egy nehéz kérdés. Talán a legnyilvánvalóbb számomra a családom, a szüleim. Volt idő, amikor fiatalabb voltam, lázadtam, mint szerintem a legtöbb ember, és akkor más volt a kapcsolatunk. De ma már nagyon erős kötődést érzek hozzájuk, komolyan veszem a tanácsaikat, és rengeteget tanultam tőlük. Sokszor gondolok ezekre, főleg ahogy öregszem, és egyre inkább azt veszem észre, hogy egyre jobban hasonlítok rájuk — pozitív értelemben. Ezt szeretem. Úgy érzem, nem mindenkinek adatik ez meg, úgyhogy szerencsésnek tartom magam, hogy így érzhetek.

RS: Már említetted, hogy nagyon régóta játszotok együtt, 15 éve. Mi az, amit 2010 óta teljesen másképp közelítetek meg? 

George Clark: Mindent. (nevetés) A két legnagyobb változás közül az egyik a kommunikációnk. Az, ahogy beszélünk egymással — gyakorlatilag mindent megbeszélünk. Nagyon fontos őszintének lenni azzal kapcsolatban, mit érzel, legyen szó lemezkészítésről, turnézásról, személyes dolgokról vagy bármiről. A kommunikáció kulcsfontosságú, kicsit olyan, mint ahogy korábban a házasságról beszéltünk.

RS: És mi a másik? 

George Clark: Az egészségünk. Szerintem hosszú ideig nagyon egészségtelen életet toltunk, és ezek a dolgok akadályozták, hogy igazán azt csináljuk, amit szeretünk — a zenekészítést. Úgy éreztem, hogy számunkra az olyan dolgok, mint a drogok és az alkohol, útjában álltak annak, amit leginkább akartunk. Amikor mindezt elhagytuk, az élet sokkal könnyebb lett.

RS: Számodra mi tesz igazán felejthetetlenné egy koncertet? 

George Clark: A közönség. Minden rajtuk múlik. Minél többet adnak, annál többet adok én is, és akkor az egész egy óriási energiarobbanássá válik. Amikor ez megtörténik, annál nincs jobb érzés.

RS: Sajnos lassan kifutunk az időből és még az új albumról szeretnék kérdezni.  A Lonely People With Power új korszakot nyitott ismét. Mi volt az a kreatív vagy személyes fordulópont, ami elindította az alkotói folyamatot? 

George Clark: Az a vicces, hogy szinte ugyanaz történt, mint az Infinite Granite idején. Évekig turnéztunk vele, és egyszerűen belefáradtunk. Egy ponton azt mondtuk: „tudod, már nem érzem úgy, hogy így kell kifejeznem, amit mondani akarok.” Amihez igazán kedvem volt, az az, hogy újra hangos és gyors legyek. Úgy érzem, ekkor találtuk meg azt a régi energiát, azt a sodró lendületet, ami a zenekar indulásakor megvolt. Ez az erő hajtotta végig az egész lemezt. Olyan volt, mintha azt mondtuk volna: „ezt akarom újra átélni, ezt akarom újra csinálni.” És amikor nekiláttunk, minden pillanat hihetetlenül szórakoztató volt.

Végig őszinték maradtunk magunkhoz: „ez az, amit csinálni akarok.” Az egész folyamat egy oda-vissza hullámzás, egy őrült energiaáramlás volt, és pontosan így is éreztük magunkat közben.

RS: A Revelator és a Body Behavior olyan daloknak tűnnek, mintha színpadra születtek volna. Hogyan működnek élőben? 

George Clark: Szerintem nagyszerűen! Egyébként teljesen egyetértek, ezek kifejezetten koncertekre való számok. Különösen a Revelator — amikor játsszuk, mindenki megőrül, és pontosan ezt akartuk. Már írás közben is tudtuk, hogy ez az, ami élőben nagyon fog működni. Az új lemez nagy részét így is írtuk: arra gondoltunk, hogy ha a következő két évben ezeket a dalokat fogjuk játszani, akkor írjunk olyanokat, amiket mi magunk is élvezünk előadni. Egyszerű, nem? Vicces, hogy korábban sosem gondolkodtunk így. De igen válaszolva a kérdésedre, nagyon jól működnek élőben.

RS:  Oké, akkor ma este számíthatunk rájuk? (Nevetés)

George Clark:  Persze, mindkettőt játsszuk. (Nevet) Sok új dal lesz, mert a műsor nagy része az új lemezre épül.

RS: Sajnos már csak egy kérdésre maradt időnk… Ha egy mondatban kellene megfogalmazni mi a Deafheaven lényege, mit mondanál?

George Clark: Hú, feladtad a leckét… A Deafheaven egy eszköz… az empátia és a megértés eszköze. És ez azt jelenti, hogy megérted saját magad. Ez azt jelenti, hogy empátiát érzel magad iránt. És azt is jelenti, hogy megértést és empátiát érzel mások iránt és az emberi tapasztalat iránt, és igazán meg akarod érteni és át akarod ölelni azt. A zenekar a magja. Ez az empátia és megértés interpretációja.

Koncertfotók: Varga László