Érdekes tapasztalás együtt felnőni egy műfajjal. A kilencvenes évek derekán, azaz tizenéves korom kellős közepén még csupán köszönőviszonyban voltam a black metal fogalmával. Amolyan egészséges borzongással vegyes érdeklődéssel fordultam a titokzatosan hullaszagú zaj felé, ami a sokszor rettenetes hangzással és az akkor még igencsak extrémnek ható megjelenéssel, és véresen komolyan gondolt attitűdjével jelentős hatást gyakorolt a későbbi zenei világomra.
Azóta - a metal sok más irányzatával egyetemben - ez a zsáner is új hajtásokat hozott, és bár egyfelől megőrizte a tradícióit, a különféle alfajokkal igen sokrétűen evolválódott.
Ma már nem kötelező, hogy úgy szóljon egy potenciálisan kultikus lemez, mint egy olajos hordó alján felejtett vasúti hangszóró. Ma már nincsenek markánsan szigorú stílushatárok, mint ahogy a színpadon kívüli szabadidős tevékenységek következtében sem égnek hamuvá fatemplomok, és az okkult szimbólumokkal átitatott misztikus szövegvilág mellett simán elfér a hétköznapi küzdelmek kevésbé rejtelmes, ám annál fojtogatóbb posványa is.
A Deafheaven a kritikusok által agyonmagasztalt, a sóvárgás érzését egészen újszerűen aposztrofáló Sunbather lemezével lett zászlóshajója a black metal és a shoegaze elemeit ötvöző “Blackgaze” irányzatának. Bár zenéjük egyértelműen tradicionális műfaji alapokról táplálkozik, igencsak meglepő, gyakran megosztó fúziós zenei megoldásokkal operálnak, totálisan mellőzve a külsőségeket. Utoljára hat éve jártak felénk, és idén az év egyik legerősebb megjelenését hozták le, hát illő volt megtekinteni, hogy mégis miként működik mindez élőben.
Ifjonti mélabú
Egy ilyen esemény kapcsán kissé furcsa lenne a “sokszínű” jelzővel dobálózni, de azt talán leszögezhetjük, hogy érdekes tengerentúli hármas állt össze erre a turnéra. Az estét a szemtelenül fiatal baltimorei trió, öndefiníció szerint dark ambient, post-rock, metal és shoegaze metszéspontot alkotó Zeruel nyitotta. Elszállós, érzelmes, sztorizós muzsika. Doomba hajló post-black, amihez érdekes módon még egy kis Deftones déjà vu is társul. A fronton egy rasztás hajú, végtelenül szerény fekete srác viszi a szót. Összességében kaptunk bő félórányi élvezhető, elszállós szomorkodást, egy ponton pillanatnyi blackes beindulással, ami csendben megjegyzem: piszkosul jól áll nekik.
Háttérben: Banya az avarban, és az eltévedt szűz vergődése egy felvonásban
A Zeruel által felépített mélabús ábrándozásból még vissza sem tértünk, és az Austinból érkezett Portrayal of Guilt mindennemű gyengéd udvarlás nélkül, szárazon betolta a tisztelt nagyérdemű arcába a totális kétségbeesést. Mintha csak egy átromkocsmázott este után feltétlenül fontosnak érezték volna tudatni a világgal, hogy “SZAR A ÉLET!”
A produkció professzionalizmusához kétség sem férhet. A megszólalás rendben, a hitelesség rendben, az előadás rendben. Az összkép pedig: kellemetlen, kényelmetlen, idegesítő, felkavaró, és a vége felé komolyan kedvem támadt egy fagylaltoskanállal kiporciózni a létfontosságú belső szerveimet a színpad elé. Egyszóval: MŰKÖDÖTT!!!
Rohadtul nem ezért mentem, de egy pillanatig sem bánom, hogy részese lehettem ennek a gyötrődésnek. Ha szeretnéd, hogy rémálomszerű zajokkal tűzdelt black metalba formálva rád legyen okádva a világ összes szorongása, akkor legközelebb ki ne hagyd. Viszont, ha bármilyen szinten próbálsz abban a hitben létezni, hogy a pohár félig tele van, akkor baromi messzire kerüld el ezeket a srácokat.
Semmi különös, csak az év egyik legerősebb koncertje...
Jöjjön itt egy vallomás, ami lehet, hogy egy hatásvadász eszköz, de egyrészt kikívánkozik, másrészt működik….tehát: Totálisan téves elképzelések voltak bennem arról, hogy milyen lehet élőben a Deafheaven. Kezdjük ott, hogy a zenekart nem olyan régen, a bevezetőben már említett, széles spektrumú ismertséget hozó Sunbather album tizedik évfordulós újrakiadása apropóján ismertem meg. Lehet a túlzott hype kontraproduktivitása, vagy épp a nem megfelelő ráhangolódás miatt, de ez a cucc egyáltalán nem vett le a lábamról. Aztán jött az idei Lonely People With Power megjelenése, ami váratlanul letaglózott, és hosszú hetekig nem került le a lejátszási listámról. Innentől kezdve ez a koncert számomra az év egyik legjobban várt eseménye lett, és rá is hangolódtam egy laza kis elmerülős szomorkodásra….nos, máshogy alakult.
A Zeruel fellépése alatt még finoman szólva szellős volt a nézőtér, majd szinte varázsütésre magasabb lett az egy négyzetméterre eső hipszterek aránya, mint egy belvárosi kraft sörfesztiválon. Aztán ahogy azt egy teltházas eseménynél illik, pontosan a kiírt kezdéskor felvonult a színpadra öt tök átlagos fickó (na meg a rendezői jobb szél rejtekében ténykedő sampleres arc) és kb. az első percben felborítottak bennem minden létező prekoncepciót azzal a brutális erejű energiabombával, amit begyújtottak.
Míg az első két zenekar alatt folyamatosan ment egy háttérben pörgő vetítés, itt a fényeken kívül semmi extra látványelem, csak tiszta színpadi akció, amit az elejétől a végéig a ránézésre “tipikus Chad” megjelenésű frontember George Clark vezényelt. De komolyan, a faszi egy percig nem állt meg és kb. úgy tolta le a bulit, mintha egy silent discoban véletlenül másik fülest kapott volna fel.
Hiába a totális képzavar, valahogy az összkép mégsem volt idegen, sőt pillanatok alatt berántott a hangulat, és egy idő után már nem lehetett eldönteni, hogy George hergeli a közönséget, vagy a közönség hergeli őt.
A setlist nem titkoltan az új lemezt helyezte hangsúlyba, és én ennek kifejezetten örültem. Nyitánynak az albumot is indító Doberman - Magnolia páros került terítékre, ami kifejezetten jó ráhangolást jelentett. A feszültség felépítése élőben is mesterien működik, és egy rohadt érdekes kontrasztot ad George - és nem mellesleg a teljes zenekar - folyamatos túlmozgása. Egy tisztességes hardcore bulin sem láthatunk annyi ugrálást, mint itt egy-két depresszív tétel alatt… Aztán jött két igencsak masszív húzó nóta, a Brought to the Water a New Bermuda albumról, és a sokat emlegetett Sunbather, amitől a tömeg gyakorlatilag átfordult egy együtt lélegző egységbe és ez egészen az utolsó hangig így is maradt. Itt akár le is zárhatnám ezt a beszámolót, tekintve, hogy azt a mindent átjáró és szinte kézzelfogható energiát, ami ott és akkor létrejött, tényleg nem lehet szavakkal megfelelően jellemezni. Mégsem hagyhatom kommentár nélkül a The Garden Route és a Body Behavior tételeket, amik élőben teljesen más rezgéseket közvetítenek, mint lemezen.
Tény, hogy egy melankóliára alapvetően nyitott hallgatóság máshogy fogadja be az ilyen hangulatú zenéket, mint a szórakozásra éhes "Shiny Happy People", de arra a feltöltődésre egyáltalán nem számítottam, amit kaptam. Ezt receptre kéne írni…D-vitamin bevitelre pedig ott a napfürdőzés az erre éheseknek, majd ha egyszer újra eljön a nyár.
