Az északnyugat-spanyolországi Galiciából meglehetősen ritkán van alkalmunk bármilyen műfajban mozgó előadót vendégül látni vagy pláne mikrofonvégre kapni. A metalos hangzású hardcore-ban erős Faced Out október elején hengerelt Budapesten, a Riffben. A buli előtt Joe Rodríguez basszusgitáros és Pablo Quintá gitáros állt rendelkezésünkre, akiktől nem csupán az idén megjelent új albumról, de a térségükről, és annak underground szubkultúrájáról is megtudtunk egyet s mást.

Hogyan alakul eddig az Even If The Sky Is Falling Downnal közös turné?

Joe: Ha jól számolom, ez az ötödik buli. Majdnem a túra közepén járunk. Azt hiszem, a tegnapi koncerttel értünk féltávhoz. Toulouse-ban találkoztunk a srácokkal, onnan mentünk tovább Lyonba, Stuttgartba, aztán tegnap jutottunk el Bécsbe, most meg itt vagyunk Budapesten.

Idén, nem sokkal ezelőtt jelent meg a második albumotok, az At Eternity's Edge, mégpedig a The Coming Strife Records kiadásában.

Joe: Az előzőt is ők hozták ki, több másik kiadóval összefogva. Oli, a The Coming Strife tulaja jó barátom. Úgy ismertem meg, hogy azelőtt én is vezettem kiadót. Az enyém azóta megszűnt, de cserélgettünk egymás között különböző anyagokat. Szóval így ismerkedtünk meg. Amikor úgy két éve elkészítettük az első albumunkat, megkerestem őt azzal, hogy ha már ebben a stílusban utazik, nem adná-e ki. Ő meg azt mondta, simán. Ezúttal sem történt másként. A mostani sokkal jobban is szól, úgyhogy megint egyből rábólintott.

Minek köszönhető, hogy az At Eternity's Edge így megdörren? Valóban sokkal masszívabban szól.

Joe: Mindenki ezt mondja. Köszönjük. Az első lemez lényegében egy házi felvétel volt. Mindent házilag vettünk fel. A dobokat nagyrészt digitálisan rögzítettük, utána meg feljavítottunk mindent. A volt dobosunk irányította a felvételeket, de elég szerény erőforrásai voltak ehhez az egészhez. Szóval az első alkalommal házilag csináltunk mindent, másodszorra viszont már profi stúdióban dolgoztunk. Méghozzá egy mifelénk igen jól ismert arccal, aki annak idején a híres Ictus nevű crust bandában játszott (Iván Ferro gitáros -- a szerk.). Szerintem a mi régiónkban nincs nála jobb producer. Volt valódi hangmérnökünk, és rendesen meg is kevertük, mégpedig Burke-kel (Anthony Burke), aki a Seed Of Painben és a Magnitude-ban játszik…

Pablo: Meg az Envisionben.

Joe: Tényleg elég sok csapatban zenél, és rengeteg produceri munkája is van. Pacsi neki, nagyon rendes arc, imádjuk. Szóval ezúttal, mondhatni, minden passzolt. Az előző körben inkább sötétben tapogatóztunk, tök fogalmatlanul. Hallatszik is a különbség, a mostani anyag sokkal jobban szól.

A már említett ex-dobosotokon kívül mások is cserélődtek nálatok?

Joe: A Faced Out 2017-ben alakult, akkor még két gitárossal. Aztán az egyikük kilépett, és négyesben maradtunk. A covid idején a dobos is kiszállt, jött a helyére más. Pablo pedig a legfrissebb tag nálunk, úgy két éve játszik a Faced Outban.

Pablo: Igen, az első európai turné közben csatlakoztam. A srácok meghívtak, én igent mondtam, és most itt vagyunk. Ez a második túránk együtt, ötösben. Ennyi a sztori.

Mit jelent a banda neve? Egyfajta játék a “phased out” (valamilyen folyamat fokozatosan leállítva) kifejezéssel?

Joe: A nevet a volt gitárosunk hozta. Brutál jónak találtuk, ő pedig nem gondolkodott semmi óriási horderejűben. Egyszerűen csak bedobta az ötletét. Ha még mindig itt játszana, el tudná magyarázni a jelentését, de már nincs velünk. Akkoriban mindenesetre nagyon bejött nekünk ez a név.

Pablo: Esetleg valakivel való szembenállásra, vagy ilyesmire utalhat. Nem vagyok teljesen biztos benne, meg amúgy sem anyanyelvi szinten beszéljük az angolt. Egyszer rákerestem Google-on, mielőtt beszálltam volna a csapatba, és valami ehhez hasonló eredményre jutottam.

Mennyire érzitek találónak az összehasonlítást olyan zenekarokkal, mint a Liar vagy a Stampin’ Ground, illetve általában a metalos hangzású, Slayer hatásokat magukon hordozó hardcore bandákkal?

Joe: Abszolút, szerintem ez nyilvánvaló. A fő hatásunk viszont minden bizonnyal a belga H8000 (értsd: “hate thousand”; a “hate”, azaz “gyűlölet” szó és Bruges, illetve vonzásköre postai irányítószámának, a 8000-nek az összevonásából létrejött szójáték – a szerk.) színtér. Vagy az Arkangel, amely nem H8000 csapat (brüsszeli – a szerk.), meg annak a korszaknak a zenekarai. Mondjuk, akik a Good Life Recording istállójához tartoztak az 1900-as évek végén és a 2000-es évek elején. Szóval az európai stílusú metalcore. Nem az amerikai bandákból igyekeztünk meríteni. Igaz, az európaiaktól sem akartunk lopni. Annak idején imádtuk az olasz szcénát is, a Reprisalt, a From The Dying Skyt, a Sentence-t. Meg akartunk maradni eurocore-nak, európai hangzású metalcore-nak. Szerintem sokan felismerik ezt, úgyhogy alighanem elértük, amire törekedtünk.

Hogyan mutatnátok be a térségeteket, Galiciát, illetve azon belül Ourense városát, ahonnan a Faced Out elindult? Van-e olyan konkrét, a szövegeitekben tárgyalt jelenség vagy probléma, amely kimondottan jellemző a régióra?

Joe: Ami a kérdés első felét illeti: Galicia, ahonnan mi jövünk, Spanyolország észak-nyugati részében fekszik. A nyelv, amelyet ott beszélünk, eltér a spanyoltól. Eléggé elhanyagolt a térség, mindentől messze esik. Madridtól hat, Barcelonától tizenkét órányira – ezek Spanyolország legnagyobb városai. Az emberek gyakran keresztülnéznek a régiónkon, minden szempontból. Nem mondanám, hogy a dalaink témáit közvetlenül az otthonunk ihleti. Ennél személyesebbek a szövegek. Attól függetlenül születnek, hogy honnan jövünk. Személyesebb, illetve nemzetközi vonatkozású problémákkal foglalkozunk, nem kifejezetten a lakóhelyünk ügyeivel.

Pablo: Amúgy sem én írom a szövegeket…

Joe: Én írom ezeket az énekesünkkel, Anxóval. Az otthonunk nem egy turista-paradicsom. Voltaképp az ellentéte annak a sok sztereotípiának, amit az emberek Spanyolországról gondolnak. Nincs annyira meleg, és gyakran esik. Spanyolország zöld térségének is nevezik. Az utóbbi időben már jönnek turisták, de hát ez még mindig semmi a szigetekhez vagy a keleti partvidékhez képest. A bázisunk Ourense, mivel két tagunk is ebben a városban él, és ott is próbálunk, de valójában három különböző galiciai városban lakunk: Ourensében, Vigóban és Pontevedrában. Mindhárom Galicia déli részén fekszik, közel Portugáliához. Imádok itt élni, a világért se költöznék máshova. Nem is szeretem a nagyvárosokat. Budapest nagyon tetszik, de ennyire nagy és népes városban nem tudnék élni.

Pablo: Galiciában Vigo a legnagyobb város, és csak háromszázezren lakják, ami Budapesthez képest nem sok.

Joe: Bécs, ahol tegnap jártunk, szintén hatalmas. 

Pablo: Nálunk inkább kisvárosok vannak, Galicia összlakossága is úgy kétmillió fő lehet. Manapság egyre több a turista az El Camino de Santiago zarándokút miatt. A régió vezetése hihetetlen pénzeket fektet ebbe, és évente egyre többen jönnek. Mindenfelé zarándokokat látni, még az El Camino de Santiagótól távol eső helyeken is. Ahogy egyre több pénzhez jutnak a városok, úgy lesz egyre nehezebb jó feltételekkel lakást bérelni, kedvező hitelhez jutni.

Joe: Általánosságban Spanyolország is egyre drágább.

Pablo: Igen, emelkednek az árak a turizmus miatt. Ezzel együtt klassz itt élni, mindannyian imádjuk Galiciát. Szerintem innen legfeljebb egy jobb állás reményében költözne el bárki is, de a jövőnket mindig is itt képzeltük el. Itt akarunk élni, mert erősen kötődünk a helyhez. Ha valahol távol járunk, nagyon hiányzik. Nekem legalábbis hiányzik, rendesen honvágyam van. 

Joe: Szóval nem hagynánk el semmiért.

Pablo: Nem bizony. Igazán nagyszerű helynek tartjuk.

Egy konkrét spanyol vonatkozású sztereotípiát azért ne kerüljünk meg! Hogy álltok a focihoz?

Joe: Szurkolók vagyunk, még ha talán nem is egy szinten vannak a csapataink. Mindannyian más csapatnak szurkolunk. Az én klubom a Celta Vigo, mert ez a városom csapata. Vigóiként a Celtának élek. Idén bejutottunk az Európa-ligába, de szerintem rá fogunk baszni, mert nem elég erős a csapat ehhez.

Pablo: Én Pontevedrában élek, durván félórányira Vigótól. Viszont Atlético Madrid szurkoló vagyok. Nálunk ez családi hagyomány: az apám, az anyám, és a testvérem is Atlético Madrid szurkoló. Tiszta vicc, hogy a nagyapám az Espanyolért volt oda.

Joe: Szar ügy, tesó.

Pablo: Idén az Atlético is olyan, amilyen... De a lényeg, hogy a zenekarból szerintem mi vagyunk a legnagyobb fociőrültek.

Van-e olyan zenei színtér Galiciában, vagy olyan, Spanyolország egészére kiterjedő mozgalom, amelynek a részei vagytok?

Joe: Igen. Galiciában van egy Land’s End Hardcore nevű mozgalom.

Pablo: Pacsi nekik!

Joe: Pacsi Carlának és Anxónak! Lényegében a barátnőmmel és egy cimborával együtt vagyunk benne. Na meg a zenekarok, amelyeket összefogunk: a Faced Out, a Fractura (itt Joe gitározik – a szerk.), vagy Pablo másik bandája, a Derradeiro Nível. Néhány éve próbálunk építkezni, vagyis hardcore bulikat szervezünk a térségünkben. A spanyol színtér erősen széttagolt.

Akárcsak maga az ország, igaz?

Joe: Pontosan. Hatalmas az ország, óriási távolságok vannak az egyes városok között. Gyakoriak a nézeteltérések, sőt összetűzések az egyes mozgalmak között. Még ha el is lehet simítani ezeket, nehéz egy összetartó színteret létrehozni. Itt a galiciai szcéna, a madridi, a katalán, valódi egység viszont nincs. Baszkföldön, mondjuk, elég erős a punk, de a hardcore helyzete nem a mi országunkban a legkedvezőbb. Madridban és Barcelonában is szoktak nagy fesztiválokat tartani, de még ők sincsenek sehol, teszem azt, Franciaországhoz képest, amelynek nagy, egységes színtere van, mindenki támogatja a másikat. Az Egyesült Királyságban is az az ember érzése, hogy létezik egy nagy, összetartó mozgalom, ahol a gyerekek segítik egymást. Spanyolországban nem ez a helyzet. A Land’s End Hardcore egyet jelent a galiciai színtérrel. Próbálunk koncerteket lekötni, és külföldi bandákat is behozni, de hát nem egyszerű, mert annyira távol esik a régió mindentől, szóval drága mulatság. Mindenesetre megtesszük az ügyért, ami tőlünk telik.

Pablo: A név ötletét a Finisterre nevű galiciai település adta, ami azt jeleni, “a világ vége”, mivel a földrész legnyugatibb pontján van. A rómaiak nevezték el így a helyet, amikor bejöttek spanyol területre, mert miután eljutottak az óceán partjáig, azt hitték, onnan már nincs tovább. Szóval a név a rómaiaktól ered, és mivel mindentől messze vagyunk, a színtérre is ráillik. Innen a “Land’s End Hardcore”.

Egy magyar turisztikai honlapon olvastam azt a megállapítást, hogy Galiciában az emberek képesek egyszerre két, egymással szöges ellentétben álló véleményt kinyilvánítani. Mi lehet ennek a valóságalapja? Feltéve, ha van egyáltalán – nyugodtan mondjátok meg, ha szerintetek baromság.

Joe: Mi is hallottuk másoktól, hogy elég határozatlanok vagyunk. Van a nyelvünkben egy szó, a “depende”, amely sem igent, sem pedig nemet nem jelent, hanem lényegében azt, “attól függ”. Gyakran használjuk, amikor válaszolunk valamire, mert tényleg nem vagyunk túl határozottak, és nem erősségünk az egyenes beszéd. Szóval ha erre gondolt a szerző, akkor nem téved. Rám igaz, és szerintem nagyrészt a többiekre is.

Pablo: Igen, én magam is elég határozatlan vagyok mindenben. Szerintem ez jellemző a galiciaiakra.

Joe: Nehéz lehet ezt megérteni, de úgy gondolom, bárki mástól különbözünk Spanyolországban. Vannak ezek a sztereotípiák, hogy a spanyolok harsányak, meg imádnak bulizni. Úgy veszem észre, Galiciában az emberek nem annyira lármásak, sőt inkább kicsit tartózkodóak. A szterotípiák java része főleg Dél-Spanyolországra igaz. Andalúziában népszerű a flamenco és a bikaviadal, elterjedt a siesta, de nálunk nem. Mi teljesen mások vagyunk. Spanyolország olyan, mint egy nagy olvasztótégely. Attól függően, melyik táján jársz, rengetegféle emberrel találkozhatsz. Például a baszkok is teljesen mások, a nyelvüknek sincs köze a spanyolhoz.

Fotók: Alexandre Balea