Nem mondhatjuk, hogy el van kényeztetve koncertekkel, aki a könnyed, dallamos hard rockot szereti. Azok a zenekarok, akik ebben a zsánerben alkotnak, ritkán indulnak turnéra, és ha igen, többnyire maradnak a skandináv vagy szigetországi területeken. Az Eclipse az egyik kivétel.
Két éve már láttam őket, szintén itt Prágában, akkor a Megalomanium nagylemezzel turnéztak. Időközben megérkezett a lemez folytatása is (a találó Megalomanium II cím alatt keressétek), és a rockhimnuszok svéd mesterei azzal is útnak indultak. Rokonszenves banda, élőben is nagyon jók, így egy pillanatig sem zavart, hogy az idei program erős átfedést mutatott a korábbival.
A helyszín ezúttal a Lucerna Music Bar volt, a legbelebb belvárosban – ahogy Ford Fairlane mondaná. Alig egy saroknyira található a Vencel tértől, és mint sok más koncerthelyszín, ez is a föld alatt van. A klubok nagy része itt is „márkafüggetlen”, tehát nemcsak rock-metal eseményeket tartanak, hanem a teljes palettát lefedik, amibe akár egy stand-up est is belefér. A Lucerna másik érdekessége, hogy még a többihez képest is egy labirintus: zsebkendőnyi, félkör alakú színpad, körbe italpultok, zegzugok, ember legyen a talpán, aki rendes hangzást varázsol ide. Nem is nagyon sikerült, bár azért nem volt tragikus. Ja, és van karzat is, ha valaki a felülnézetet preferálná. A sör 85 korona, és ezért Pilsner Urquellt kap a beutalt. Ugyanez itt nálunk a sarki lélekvesztőben 65, tehát nem jelentős a helyszíni felár. A zenekaros mörcsöt szintén emészhető árakon kínálták (elöl-hátul nyomott póló 650), feltételezem, hogy nem nyúlják le a zenekarokat túl nagy helyi jutalékkal. Az már csak pluszbónusz, hogy a villamos a kapuban áll meg. Ennyi talán elég is lesz a logisztika témakörben.
A szakmai alázat egy dolog, a fájós boka meg a másik, ezért úgy döntöttem, hogy elegánsan lekésem a Reach produkcióját. Esküszöm, nem a hülye nevük miatt, bár az is megér egy szemöldökráncolást. Nagyjából félidőnél kapcsolódtam a közvetítésbe, és amit a látott-hallott 4-5 dalból leszűrtem, az kimondottan tetszett. Svédek, trió felállásban működnek, és hard rockot játszanak – tágan értelmezve. Ezt úgy értsük, hogy belefér néha egy kis morcosítás, de a táncos, funkys lüktetés is. Az eddigi életművük három nagylemezre rúg, a koncertrutin minden jel szerint már megvan. Szívvel, élvezettel játszottak, és a közönség is vette a lapot. Akkor még azt hittem, hogy az a ráhagyással saccolt kétharmadház majd még gyarapszik a főattrakció érkezéséig, de maradt ugyanannyi, vagyis, aki eljött, megnézte őket is. A nagy slágerük a The Law, ezt már én is elkaptam, tényleg jó dal.
A szünetben oda-vissza bejártam a helyet, és némiképp csalódottan állapítottam meg, hogy nemcsak hogy nem lesz teltház, de a rendezői balon akár az első sorig nyomulhatnék. A publikum létszámát végül 300 környékére saccolnám, de a zegzugok miatt ezt tekintsük tájékoztató jellegűnek. A „tömeg” összetétele a szokottnál vegyesebb volt, és azt is megfigyeltem, hogy a lányok mennyivel aktívabb közönség. Az első sorokban szinte csak ők voltak, ugráltak, énekelték a szövegeket, meg ami még. Jó volt látni, hogy a (hard) rock nem csak a kihalófélben levő boomerek zenéje.
Aztán végre lekapcsolták a lámpákat, valamint a bennem szunnyadó szociológust, és pontban a meghirdetett időben színpadra robbant az Eclipse. Az apró színpad előnye, hogy arra tényleg oda lehet robbanni, próbáld meg ezt a Wacken fesztiválon. A Roses on Your Grave-vel nyitottak ismét, ami – sugalljon bármit a címe – bizony egy rockhimusz, be is indította a közönséget. Óriási élmény méterekről figyelni a színpadi mágiát, elkapni az összemosolygásokat, az esetleges bakikat (volt pár), és átérezni, mennyire élvezik az egészet. Az Eclipse óriási hangulatot képes varázsolni, pedig semmilyen furmányos trükköt nem alkalmaznak, csak a jól bevált sablonokat: közönség-énekeltetés, -tapsoltatás, -hullámoztatás. Ja, és jók a dalok, majd’ elfelejtettem. Az All I Want-tal folytatták az energikus kezdést, majd jött a két „futós” dal, a Run for Cover és a Runaways, és arra gondoltam, hogy ki is békülnék egy ilyen programmal, ami csak slágerekből és rockhimnuszokból áll össze. Emlékszem, amikor a Stratovarius 2000-ben, a sikerei csúcsán Budapesten játszott, a program szinte kizárólag kétlábdobos, fénysebességű vágtatásokból állt, mi pedig nagykanállal faltuk a menüt – Jörg Michael dobos meg gondolom, ment utána fizioterápiára, hehe.
Az Eclipse két alapembere azonban már korosabb, Erik Mårtensson énekes-gitáros 47, Magnus Henriksson gitáros pedig 53 éves, nyilván ezt az energiaszintet nem lehet végig tartani. Meg aztán a változatosságnak is jót tesz, ha van egy íve a koncertnek. Tudták ezt ők is, így a megfelelő pontokon beiktattak két lassú számot, bizonyos dalokban Erik nem gitározott, csak énekelt, a High Road-ot (ha jól emlékszem) pedig Victor Crusner basszusgitáros énekelte. Victor amúgy egy háromrészes vajszínű öltönyben jelent meg, amire arany biszbaszokat varrtak fel, hozzá fehér-gesztenyebarna makkoscipőt választott. Négy dalig bírta így, utána levette a zakót, de az outfit többi része maradt. A többiek ezt meg sem közelítették, igaz, nem is tudták volna. A színpadi látvány azonban minimális volt, igaz, ha komolyabb motyót pakolnak fel, fennáll a veszély, hogy nem férnek el a zenészek. Így is, ha Eriknek futkoshatnékja támadt, a srácok visszahúzódtak a dobcucc mellé, különben minimum gitárnyak-összekoccolás lett volna.
Ha már nem akartak egyhuzamban végigvágtatni a dalokon, szinte mindegyik után volt egy kis közjáték. Ez nyilván segített egyet szusszanni a zenészeknek és az első sorokban tömörülő keménymagnak, de amúgy is szórakoztató volt: sörivás, két hangból álló basszusszóló, hangszercsere, „Scream for me, Praha” és hasonlók. A Twilight előtt látszólag spontánul Erik és Magnus eljátszottak egy svéd dalocskát gitáron, majd jött a Twilight bevezetője, és Erik megkérdezte a publikumot, hogy halljuk-e, mennyire hasonlít a kettő?
Volt egy nem tervezett intermezzo is: az egyik dal előtt Erik kiszaladt oldalra gitárt cserélni, majd nevetve tért vissza, és elmondta, hogy a technikusa jelezte, hogy majd lesz egy vicces sztorija. Persze nem bírta ki, és rákérdezett, mire a technikus oldalról bekiabálva elmesélte, hogy fennakadt valami kordonon, így a gitárral a kezében kiszaladt az egyik kijáraton, és a helyszínt megkerülve bejött egy másikon. Nagy röhögés, majd folytatódott a koncert.
Végül bő másfél órát játszottak, egyenletesen merítve a teljes életműből. A kedvenc Eclipse dalom, a Got It ugyan most kimaradt, de a műsor több mint fele így is egy rockhimnusz-tobzódás volt. Szavam se lehet, jó nagy energialöketet kaptunk a hétre.
A koncert előtt egy hosszabb interjúra is lehetőségem nyílt Erik Mårtenssonnal, hamarosan olvashatjátok. A képeket a zenekar turnéfotósa, Aleksandra Pajak készítette, ITT találjátok az Instáját további remek fotókkal.
