Bár már a borító láttán egyértelmű kell, hogy legyen, némi előtanulmány birtokában meg egyenesen nyilvánvaló, hogy ez a Piledriver nem az a Piledriver. Szóval most nem a szado-mazo külsőségekre konceptuálisan építkező, ’80-as évekbeli kanadai thrasherekről van szó, hanem valami egész másról. Ez a Piledriver egy hasonlóan veterán, ám klasszikus (hard) rockban utazó, a külsőségekkel mit sem törődő ötös – ugyebár a Deep Purple: In Rock lemezének borítójára jelzés értékkel reflektáló grafika is a patinás irányzatra utal.

A németek tehát nem friss játékosok, az alapítás pontos időpontját ugyan hiteles forrás hiányában nem sikerült kigugliznom, mindenesetre zenészeink 1997-től szállítják a classic rock címkével matricázható lemezeiket. Ezek sorában a kissé bő lére eresztett First Nations Rock még csak a hatodik korong. Jómagam a legutóbbi tripla CD-s koncertanyag révén ismertem meg a társaságot, a korábbi lemezeikhez azóta sem volt szerencsém.

Ők maguk legfőbb inspirációjukként a Status Quo-ra hivatkoznak. A First Nations Rock tizennégy dala hallatán azt kell, hogy mondjam, alapvetően igazuk is van. Persze lehet még emlegetni velük kapcsolatban a Deep Purple mellett az Aerosmith-t és akár egy kevésbé karcos Acceptet is, meg sok más egyebet.

Nyilvánvaló, hogy tét nélküli, ösztönös örömzene ez, annak minden velejárójával, fittyet hányva a modern technikára és az aktuális piaci szempontokra – bár a hard rocknak manapság már nem nagyon van olyan szegmense, ahol a piaci igényeknek való megfelelési kényszert a résztvevők szemére lehetne hányni. Leegyszerűsítve a dolgot, negyven-ötven éves arcok negyven-ötven évvel ezelőtti zenét játszanak negyven-ötven éves hallgatóiknak. Pont.

Innovatív törekvésekre ne készüljünk, a jó – magukkal ragadó – dalok pedig alapvető elvárások egy efféle underground formáció irányába is. A dalok pedig alapvetően jók, de az egy óra azért mégiscsak sok belőlük; jómagam négy-öt szerzeményt beáldoztam volna a helyükben az ideális, tehát a negyven perc körüli lemezhossz érdekében. A helyzet azonban az, hogy hiába okoskodok itt a matekkal, jó szívvel nem tudnék négy-öt olyan szerzeményt megjelölni, amelyik gyengébb lenne a többitől, szóval ez a megközelítés részemről zsákutca.

Egyenletes, pozitív és negatív irányú kilengésektől egyaránt mentes tehát a színvonal. Jól indul a történet a Rolling Stones-tól elcsent címet viselő Light Years from Home-mal. Ennek analógiáján folytathatjuk akár azzal is, hogy az itteni Back To Back-nek semmi köze a korai Pretty Maids szerzeményhez, ahogy a záró Shout In Out is véletlenül visel U.D.O.-féle dalcímet, nem beszélve a Comin’ Home-ról, ami meg nem 1984-es Scorpions. Ja, az All Through The Night is csak alliterál az első Def Leppard korong címére. A sor a dallista alapján akár folytatható is lenne, de sok jóra nem vezetne a dolog. Inkább emeljük ki a Ridin’ korai Dokkenre emlékeztető dallamvezetését, a rock and rollos We’ll Be Rockin’ On-t, az AC/DC-vonalas címadót, a bárzongorával megbolondított Another Treasont vagy az epikus To The Edge Of The World-öt.

Becsületes munka ez a német classic rock iparosoktól, a kiadás évszáma jelen esetben épp annyira irreleváns, amennyire a dalcímek is megtévesztők.