Tényleg rohan az idő, és a P.O.D. konceptlemez a The Awakening is már a tizedik születésnapját ünnepli idén. Mivel a zenekar közel áll a szívemhez, ez az album meg pláne, így egyértelmű volt, hogy még a decemberi hajtás előtt megsimogatom egy kicsit.
A zenekar 2015-ben mert egy nagyot álmodni és egy érdekes koncept anyaggal tért vissza. Ez egy spirituális és érzelmi utazás egy férfi életében, aki a múltjával, a bűneivel és az önazonosságával küzd, miközben megpróbál „felébredni” és értelmet találni az életében. A lemez főszereplője egy férfi, aki mélyen elveszett tele van bűntudattal, dühvel és önváddal. Az album során végigjárja az önismeret és megváltás útját, miközben szembesül a múltjával, az elrontott kapcsolataival és Istennel való viszonyával. Az egész sztori szimbolikusan az „ébredésről” szól, arról, hogy valaki rádöbben, mennyire eltávolodott attól, aki valójában, és próbál visszatalálni a hithez, az önszeretethez és az élet értelméhez.
Emlékszem, hogy már az első hallgatásnál mennyire tetszett ez a beszélős, story-s rész az egész lemezen. Számomra egyáltalán nem töri meg az ívet, hanem sokkal inkább hozzá ad.
A lemezt az Am I Awake nyitja, aminek már a zakatolós riffje is egy kincs, de amikor Sonny rákezd az énekre, az valami csoda. A dal szerint a főhős ürességet érez, kérdései vannak: vajon valóban él-e, vagy csak vegetál? Ez az ébredés első pillanata. Marcos bontogatós témája meg ehhez egy tökéletes zenei aláfestés. Bárcsak minden P.O.D. album ilyen dallal indulna…Egyértelműen arra sarkallja a hallgatót, hogy csak győzze kivárni a következő dalt. Ami nem más, mint a This Goes Out to You.
Visszatekint a szereplő a fiatalságára, a hibáira, és megpróbál köszönetet mondani azoknak, akik mellette voltak. Az album egyetlen klipes nótája, ami egy sokkal könnyedebb hangvételben íródott. Nem a melankólia járja át, hanem sokkal inkább a boldogság. A zenekartól sosem álltak távol a reggae jegyek, ebben a dalban pedig kapunk is belőle bőven. Ellenben a Rise of NWO már egy sokkal morcosabb dal. A fájdalomtól érzéketlenné vált, elnyomja az érzelmeit, nem talál kiutat. Ehhez remek alapokat kapunk Marcostól ismét. Külön imádom, hogy van kis keleties gitár íz is bele csempészve a dalba. Egy igazi különleges szerzemény ez ezen az amúgy is sokszínű palettán. A negyedik dal számomra egy nagyon különleges dal, egy nehéz dal. A Criminal Conversations -ben az In This Moment soraiból ismerhető Maria Brink vendégeskedik nem is akárhogy. A dal egy pusztító, toxikus kapcsolatot mutat be, amelyben mindkét fél bűnös. És most engedjetek meg egy kis kitekintést. Engem jóformán a nagyanyám nevelt fel, akivel eléggé toxikus kapcsolatom volt mindigis. Sosem felejtem el, hogy amikor utoljára mentem hozzá a kórházba be, akkor jelent meg ez a lemez, pont ezt a dalt hallgattam és tudtam, hogy utoljára látom. Fura dolog ez, hiszen ez a dal volt alapból az egyik legszimpatikusabb a lemezről, így viszont még mélyebb értelmet nyert és még jobban belém ivódott. Az album legnagyobb refrénje azonban mégis abban a dalban hallható ahol a paranoiás, a főhős úgy érzi, üldözik, ez szimbolikus: a saját múltja, démonai, bűnei nem hagyják békén. Ez a Somebody’s Trying To Kill Me. Imádom ahogy Sonny már az elején, mintha prédikálna és ebből csap át a hatalmas refrénbe, amit koncerten teli torokból lehetne ordítani. Az album egyik legjobb dala, és itt el is gondolkodik az ember, hogyha ez a zenekar ilyen dalokat tud írni, akkor mit csinált eddig a többi lemezén?
A Get Down a mélypont: a hős teljesen elbukik, de a küzdelem még nem ért véget. Az egyik legkaotikusabb dal, nem is hiszem, hogy van olyan szerzemény a lemezen, amiben több riff lenne az első verseben. És mit csinálsz akkor, ha érzed, hogy szar van? Próbálod elnyomni első ötlettől vezérelve a dolgokat. A Speed Demon emiatt is a menekülés szakasza: próbálja elnyomni a fájdalmat, gyors életet él, de tudja, hogy ez zsákutca. Az album leggyorsabb daláról beszélünk, ami felráz pillanatok alatt a melankóliából és az önsajnálatból. A Want It All akár lehetne egy félig-meddig kapuzárási pánikról szóló dal is. Rájön, hogy minden anyagi siker hiábavaló, ha a lelke üres. A dal akár egy liftben is megállná a helyét, trombitán Theodore Scott Smith kíséri a zenekart. Egy igazi lounge dal, amire abszolút nem számítasz a zenekartól. Végig lágy, kellemes dallamok kísérnek minket, hogy aztán megérkezzünk a Lou Koller-el közösen előadott dalhoz, a Revolución-höz. Ez már a lázadás a belső káosz ellen időszaka, amikor is elhatározza, hogy változtatni fog a dolgokon! Egy igazi hardcore dal, nem hiába Lou lett vendégnek hívva. Az albumot a The Awakening zárja, ami a végső felismerést mutatja be. Megbékél önmagával és Istennel, elfogadja, hogy a szeretet és a hit az egyetlen út a szabadsághoz, azaz egy igazi P.O.D. nóta.
Ma is úgy gondolom, hogy ez nem egy könnyű lemez, de abban is biztos vagyok, hogy a Veritas mellett ez a zenekar legjobb lemeze. Lehet emlegetni a klasszikus albumokat, de ez az, amin nincs üresjárat, ami nem fárad el a végére. Zseniális!
