Hihetetlen, rohan az idő. Ezelőtt tizenöt évvel ezelőtt mondták nekem, hogy a Pantera apukarock, akkor ma mit mondanának rá? Harmincöt éve jöttek a tehenész fiúk és magukkal vitték sokak lelkét a pokolba. Az évek folyamán meg a lelkek csak egyre szaporodtak ezen a helyen, hála az Abbott testvéreknek és két hű pajtásuknak. Na, simogassuk meg marha gyorsan a Cowboys From Hell-t!
A Cowboys from Hell dalainak írása 1988 és 1989 folyamán zajlott. Miközben a zenekar kiadót keresett az album megjelentetéséhez, az Epic és a Roadracer is komoly szerződési ajánlatot tett nekik, mivel mindkét cég érdeklődést mutatott a banda iránt. Végül azonban Vinnie Paul dobos elmondása szerint olyan producerekhez irányították őket, akiknek „kereskedelmileg befogadhatóbb” stílusuk volt. Miután „a Föld összes nagy kiadója 28 alkalommal visszautasította őket”, az Atco Records képviselője, Mark Ross főnöke, Derek Shulman kérésére elment megnézni a zenekart Texasban, miután a Hugo hurrikán miatt ott ragadt. Ross annyira lenyűgözve távozott a koncert után, hogy még azon az éjjelen felhívta a főnökét, és azt javasolta, hogy szerződtessék a Panterát.
Ross így emlékezett vissza az előadásra:
„Már az első dal végére leesett az állam. Az egész hangzás ereje a hozzáállás és a hangszeres tudás teljesen letaglózott. Egyszerűen idiótának kellett lenned, ha nem gondoltad azt, hogy ez a banda elképesztő. Hogy lehetett megnézni őket, és nem azt mondani: ‘A francba, ez valami brutális!’?”
Az Atco Records végül aláírta a szerződést, de a zenekarnak hat hónapot kellett várnia, mielőtt megkezdhették a felvételeket a Pantego Sound Stúdióban. A források eltérően számolnak be a felvételek hosszáról: Rex Brown basszusgitáros egy 2010-es Metal Hammer interjúban azt mondta, hogy a felvételek 1990 februárjától áprilisáig tartottak, ugyanakkor Phil Anselmo énekes azt állította, hogy az album valójában már 1989-ben kész volt. A Pantera eredetileg Max Normant szerette volna producernek, Ozzy Osbourne-nal végzett munkája alapján. Norman elrepült Houstonba, hogy megnézze őket élőben, és bele is egyezett a közös munkába, de közvetlenül a felvételek előtt ajánlatot kapott a Lynch Mob első albumának (Wicked Sensation) produceri posztjára, amit el is vállalt. Ezután a Pantera, Terry Date-et javasolta producernek, mert tetszett nekik a munkája a Soundgarden, a Metal Church és az Overkill lemezein, utóbbi The Years of Decay című albuma nagy hatással volt Dimebag Darrell gitárhangzására, és segítette a zenekart abban, hogy a glam/tradicionális heavy metalról áttérjenek a thrash/groove metal irányába. A zenekar 1989-ben egy saját készítésű demo albumot is felvett, 11 dallal, ezek közül 10 került fel a végleges albumra (a The Will to Survive-ot korán elvetették). Az utolsóként megírt dalok a Primal Concrete Sledge és a Clash with Reality voltak. A felvételek során a zenekar szokatlan módszert választott: Vinnie Paul először feljátszotta a dobot, utána Dimebag Darrell a gitárokat, majd Rex Brown a basszust, de csak a gitársávokkal együtt. Ennek köszönhetően sokkal feszesebb lett a végeredmény; az apró pontatlanságokat kézzel javították a szalagon.
Sokak szerint a Pantera, hiába rögzített négy albumot már korábban, mégis ez volt az első lemezük. Valahol így érzem én is, illetve innen datálom a zenekar stúdiós munkásságát, amiért sok ősrajongó megdobálhat, de én is az az ember vagyok, aki szerint a Pantera ekkor találta meg magát igazán, illetve ekkor kezdte. Ez volt az a zenekar, akik szinte mindent túl éltek és stadionokat töltöttek meg a brutális zenéjükkel. A Pantera számomra mindig olyan volt, mintha azt mondanád, hogy Slayer. Nem csak egy zenekar, hanem benne van az egészben egy életérzés. Olyan frusztrációnkat tudták felszabadítani tinédzser korunkban, amire kevesen voltak képesek. Most komolyan, szereted a metal-t és nem mozgat meg ez a zenekar? Akkor valami baj van.
A nyitó riff örökre beleégett az emberek agyába, egy olyan kitörölhetetlen riff, mint a Walk témája. Egyszerűen Dimebag egy zseni volt, ezt nem lehet vitatni. Anselmo az első pillanattól kezdve megmutatja, hogy nem fogja vissza magát ének terén. Szerintem még, néha sokat is vállal ezen a lemezen, amik miatt persze, most kapja igazán az ekét, de más egy huszonéves test, mint az ötven éves zenészé. De az egyértelmű volt az album első pillanatától kezdve, hogy a zenekar szakít a hagyományokkal és a lovak közé vágja a gyeplőt, hogy a zene hadd sodorjon magával. Nem mellesleg azt is meg kell említeni, hogy 2017-ben Ozzy azt nyilatkozta, hogy ez a lemez ott van a tíz kedvenc albuma között! Ami azért nem semmi dolog! Primal Concrete Sledge az a dal, aminek a témája mindig nagyon bejött, imádtam, ahogy szaggat a dal, illetve szerettem nagyon a közös csordavokálos részeket is, de Anselmónak ez a hadarós stílusa erőltetett, szerintem. Én azt érzem, hogy ez a kor szellemében felvett stílusjegy, ami nem igazán a sajátja volt. Ettől független a riffek úgy elviszik a dalt, hogy még most is szívesen meghallgatom. A Psycho Holiday viszi tovább a gyilkos riffelést, azonban az ének engem a dalnál mindig kiakasztott, így viszonylag gyorsan tovább szoktam léptetni. Ízlések és pofonok…Amúgy is a klasszikus Pantera albumok közül én ezzel kötöttem a leglazább barátságot az évek alatt. Valahogy nekem a Reinventing, a The Great Southern és a Far Beyond lemezek sokkal jobban bejönnek. Ettől függetlenül egy remek lemez ez is, kanyarodjunk is vissza hozzá.
A Heresy már egy előre mutató darab, ami bemutatja, hogy Dimebag nem fog itt megállni a riffek tekintetében a következő lemezekkel. Sokkal több brutális téma van még a kezében, mint amire számítani lehet. Aztán pedig megérkezik az a dal, ami átírta a metal történelmet. A Cemetery Gates egy zseniális tétel, amit biztos hogy inspirált egy jó adag Black Sabbath is. Dimebag olyan gyönyörűen játszik, hogy azt a Kőbányai Zene suliban is tanítani kellene. Ahogy pedig átvezetik a súlyos riffekbe a dalt, az valami olyan dolog, amit előttük annyira sokan nem csináltak, ha csináltak egyáltalán…A Domination a 90-es év egyik legsúlyosabb, legparasztabb, leggyalulósabb dala. Olyan akár egy közúti baleset, hirtelen érkezik meg, egyáltalán nem számítottál rá és fáj utána a nyakad. A Shattered micsoda dal? Vinnie Paul vádlija dolgozik rendesen, Dimebag és Rex csuklója pedig majd leszakad. Egyedül a vinnyogós ének az, ami ront az összképen. Így az album felénél kezdek rájönni, hogy ezek a sikolyok, amik nem engednek eléggé közel hozzá. Ezektől engem a hideg ráz, pontosan emiatt nem szeretem a Judas Priest-et sem. És sajnos ugyanezt tudom elmondani a Clash with Reality esetében is, illetve a Medicine Man-nél is. A maradék három dal pedig sosem ragadott meg annyira, hogy rajongjak érte.
Így azt tudom elmondani, hogy a zenekar egy tök jó alapot fektetett le, egy remek utat jelölt ki, amin haladniuk kellett. Pontosan tudták ők is, hogy a magas sikolyokat ki kell gyalulni a zenéből és el kell készíteniük az addigi legbrutálisabb albumukat a következő lemezzel. Ezt meg is tették két évvel később a Vulgar Display of Power képében, ami után azonban már nem tudtak hibázni. Így harminc év után is azt mondom, hogy a Cowboys nem a zenekar legjobb lemeze, de az egyik legmeghatározóbb a karrierjük során. Ez volt a fordulópont, ahonnan egyenesen íveltek felfelé.
