Van, hogy minden elszaródik. Én csak az év végéhez közeledve, a nyugodt szabadság megkezdésére rákészülődve a hét végi Clutch koncertre akartam fókuszálni. De, van, hogy minden elszaródik. Határidők egymásra csúsznak a melóban, miközben a családi logisztikát egy tükörjégre tévedt vaddisznó kecsességével igyekszem intézni. Aztán mire itt a péntek, az agybajt a magyar álomvasútak és a csepeli HÉV intézték. Előbbi csak a szokásost hozta, de zöld kisvasút bazmeg túlvitt egy megállóval Csepel szívébe és egy 20perces nem várt egészségügyi sétával tesztelte a kardio rendszert. Így az előzenekarokról lemaradtam, csak az utcáról hallottam belőlük valamit. Van, hogy minden elszaródik...
A retyó-ruhatár-pult koreó után úgy döntöttem, hogy ma már csak a színpadra koncentrálok. Kiszúrtam magamnak egy szimpatikus helyet az első sorok környékén és leböktem magam oda, mint egy rugós foci játékos és vártam, hogy valami jó is történjen már. Kilenc után nem sokkal aztán a négy faszi Marylandből a színpadra lépett és egy másfél órán át lekapcsolt minden mást az agyamban: minden hangot és fotont az memóriámba akartam menteni. Neil Fallon kivételével mindenki felvette a színpadra felrajzolt helyét és onnan nem mozdult már el az este folyamán. Kivéve Neil Fallont...
Végtelen egyszerű dolog rockzenét játszani! Egy basszgitár, egy nem űrhajó méretű dobszerkó, egy gitár néhány pedállal és egy mikrofon, ennyi kell csak. Mondjuk az segít - viszonylag sokat -, ha egyes hangszerek mögött zsenik állnak/ülnek. Végtelenül magától értetődő természetességgel nyomták le a műsort. Egyszerű(nek tűnő) riffek és témák, semmi púder, semmi cicoma, csak négy ötvenen túli faszi a játssza ezeket a stoner kliséket, mintha ezeket másféle sorrendben értelmetlen is lenne egymás után tenni.
Az első rohadt hangtól az utolsóig nem tudtam levenni a szemem a színpadról. Neil Fallon minden szempárt a színpadra húzott - egészen elképesztően szuggesztív manus. Néha nem is rockkoncert élményem volt, hanem inkább egy standup, vagy inkább slam poetry előadás, ami mögött fasza zenét nyomtak. Ő vállalta, igényelte és el is vitte kb az összes figyelmet, ahogy vezényelte és komponálta élőben az estét, miközben a másik három arc csak csendben tette a dolgát világszinten. A gitáros csávó igazi wah-pedal művészként látszott, ahogy tekerte-nyújtotta a Fender hangját, a basszer és a dobos is elképesztő pontos és feszes alapot nyújtott mindehhez.
Előzetesen igyekeztem felkészülni a setlistből, de itt mi, a Európa közepén (földrajzilag..) kicsit más menüt kaptunk, de ennek és konkrétan nagyon örültem, mert így felkerült a nagy kedvenc Earth Rocker is vagy a Nosferatu Madre, vagy épp a Slaugher Beach is. Emellett a fix dalok is kicsit más sorrendben gurultak le, de ez így volt tökéletes. Miközben leginkább önző módon befelé magamra figyeltem, néha kitekintettem a küzdőtéren bólogató kollégákra és rajtuk is azt a párás tekintetű örömöt láttam, mint ami valószínű az én ábrázatomat is jellemezte. Ha jól emlékszem úgy nagyjából tíz óra magasságában pillantottam először az órámra - elrepült az idő, de közben csordulásig töltött emlékekkel. És ehhez az igényes és kulturált muzsikához méltó publikum is érkezett: nem volt mosh, nem volt tolakodás, lökdösődés és udvariatlan félrészeg bunkóságok - én ilyet nem tapasztaltam, cserébe felülreprezentáltak voltak az ötvenes és/vagy szakállas urak.
Imádom a Clutch zenéjét, de sajnos viszonylag későn szálltam fel erre a vonatra és a teljes életmű utólagos szarrá hallgatása nem annyira könnyű már, főleg, hogy ennyi más zenét is fogyaszt az ember - pedig igényem lenne hosszú heteket Clutch-csal eltölteni. De élőben látni sokkal nagyobb élmény, mint lemezen hallgatni. Ösztönös és zsigeri rockzene - mindenféle manír, szükségtelen színpadi kellék nélkül oltári kurvajó bulit csináltak.
AviláglejobbrockzenekaraaClutch.
Kicsit szomorkásan bandukoltam a szemerkélő esőben a margitszigeti hostelben lévő cipősdoboz méretű emeleti ágyam felé, valamit aludjak is (nem sikerült) ezután az elképesztő hét után - mert van, hogy a végére minden a helyére kerül és minden jó lesz.
