A The Devil Wears Prada húsz éve meghatározó szereplője a metalcore színtérnek. Az áttörést a Plagues (2007) és a With Roots Above and Branches Below (2009) hozta meg számukra, majd a Zombie EP és a Color Decay is jelezte, hogy mindig képesek megújulni. A zenekar esszenciáját kétségkívül Mike Hranica karizmatikus jelenléte és hangja határozta meg eddig, így különösen éles váltásnak tűnik, hogy a Flowers esetében háttérbe szorult. Ráadásul Kyle Sipress gitáros is kisebb szerepet kapott a dalszerzésben, ami önmagában is jelzi, hogy a Prada új erővonalak mentén építette fel kilencedik nagylemezét.
Ezt támasztja alá rögtön a kezdés, a Where The Flowers Never Grow, ami már az első pillanatától jelzi, hogy itt nem a régi tempóval csúszik be a TDWP a hangszóróba. Sokkal inkább egy lassabb, sűrű atmoszférát kapunk, ahol a szintik nem pusztán dísznek vannak, hanem ténylegesen a dal gerincét adják. A szöveg a belső sötétségről szól, arról a helyről, „ahol sosem nőnek virágok”, és ez a metafora végigvonul az egész lemezen. Aki abban reménykedett, hogy a banda majd visszakanyarodik a "zombis", régebbi érához, az itt kapja meg az első pofont: ez most határozottan másfelé tart.
És ha valakinek még kérdőjel maradt volna, az album elején érkező Everybody Knows és So Low gyorsan tisztázzák, merre mozdul a TDWP. Előbbi sokkal közvetlenebb, rádióbarát hangzásra épít, ahol Jeremy DePoyster tiszta éneke és Jonathan Gering atmoszférikus szintijei dominálnak. Utóbbi pedig egy melankolikusabb, középtempós tétel, amelyben a harsány vokálok háttérbe szorulnak, és inkább egy introspektív, sodró hangulat kerül előtérbe. Ezek a dalok együtt egyértelműen jelzik: a Flowers nem a régi metalcore-energiát akarja megismételni, hanem tudatosan nyit egy szélesebb, dallamosabb muzsikára éhes közönség felé.
Innen az All Out hozza meg az első igazán ismerős érzést. Végre előbújik a régi Prada-energia: feszes riffek, váltakozó vokálok és egy klasszikus breakdown. Mégsem nosztalgiázásról van szó – a modernebb, dallamosabb megoldások ugyanúgy jelen vannak, sőt, a mainstream irányába lép határozottan előre. Később az Eyes mintha erre a lendületre reagálna. A lassan építkező dalban vallási és egzisztenciális kérdések kerülnek elő, és itt érződik igazán, hogy a Flowers inkább egy gondolati album, mintsem egy energiabomba: fontosabb benne a belső útkeresés, mint egy kis metalcore-dühöngés.
Az album közepén jön a Ritual, ami már előzetesen is kijött kislemezként. Ez sem a breakdownokra épít, hanem inkább egy repetitív, atmoszférikus húzás, ami olyan, mintha egy sötétebb mantra lenne. Ez a dal végképp megmutatja a Flowers elmélkedős hangulatát és talán nem is véletlen, hogy ezt lőtték ki előre, mint egy jelzőrakétát, hogy itt tényleg új korszak kezdődik.
Ezt a hangulatváltást viszi tovább a következő szakaszban a Wave, ami könnyedebb és Jeremy DePoyster tiszta énekére támaszkodik ismét. Nincsenek rohamos, izgalmas tempóváltások, helyette inkább arról kapunk iránymutatást, hogy ne akarjunk mindent kézben tartani, és néha hagyni kell, hogy sodorjon minket az élet. És valahol itt kezdtem érezni, hogy ez a lemez már nem nekem szól. Itt van még a Cure Me és a The Silence, amelyek szintén a mainstream oltárán ragyognak és közben elveszítenek valamit abból a súlyból, ami az album elején még nyomokban jelen volt. A Cure Me steril, kimért hangzása inkább fáraszt, a The Silence pedig a szokásos „Prada-kakukktojás” szerepét hivatott betölteni, ami szinte minden lemezre jut, csak most kevésbé indítja be a nyálelválasztást. A gitárok, az ütemek felejthetők, a dalszerkezetek pedig befulladnak a kiszámíthatóságba.
Ezek a számok is jól mutatják, hogy a banda szélesebb közönség felé nyit – csak éppen ezzel együtt kicsit háttérbe szorul a régi kísérletező lendület, ami korábban kiemelte őket a műfaj sűrűjéből. A Flowers nem feltétlenül rossz lemez, inkább csak változott az irány, ami aztán kevéssé hozza azt az erőt, amit korábban megszokhattunk tőlük. Tudatosan egy új terepet próbálnak bejárni, más fókusszal és aránnyal, ami teljesen illeszkedik ahhoz a trendhez, amiben a színtér nagyobb szereplői is populáris irányba mozdulnak. Az egész lemez inkább egy elmélkedés, mint egy moshpit-szaggató anyag – és hogy ez kinek jön be, az már ízlés kérdése. Nem rossz, csak más – és lehet, hogy pont ez a lényeg.
