Ugyan idei megjelenésről van szó, de a szóban forgó dupla LP a lemez jövőre esedékes kerek jubileumát hivatott megünnepelni. Bár az ősz végére időzített kiadvánnyal kapcsolatban nem is kell sokáig keresgélnünk a megfelelő apropót; a germán heavy metal intézmény ugyanis 2025-ben ünnepeli/ünnepelte alapításának negyvenötödik évfordulóját.
A Grave Digger egy, a négy és fél évtizedes pályáját tekintve rövidebb szünettől – kitérőtől – eltekintve, az aktuális széljárásoktól függetlenül folyamatosan jelen van a színtéren. Ez pedig egy személyben az alapító-frontember, egyúttal az egyetlen ős-tag, Chris Boltendahl érdeme.
Egy önazonos, a maga által kijelölt, zeneileg és vokális téren is relatíve szűk keretek között alkotó formációról van szó. Ennek ellenére a Grave Diggernek is megvannak a maga korszakai, melyek vagy az aktuális gitárosok személyéhez vagy pedig a választott tematikához köthetők. Készült a műhelyben – underground – heavy metal alapmű (Heavy Metal Breakdown), ahogy voltak tematikus lemezek a keresztes háborúkról (Knights Of The Cross), az Artúr-mondakörről (Excalibur), a germán mitológiáról (Rheingold) vagy épp a skót történelemről.
A négyes már az 1984-es bemutatkozó koronggal felhelyezte magát az európai fémzene térképére. Sokak szerint a mindenkori zenekar azóta sem tudott kilépni önnön, Heavy Metal Breakdown által vetett árnyékából. Boltendahl mellett az évtizedek során több tucatnyi zenész fordult meg, és hagyott nyomot az együttes pályáján - az 1996-os Tunes Of Wart jegyző kvartett soraiból is már csak maga az énekes az, aki jelen van a mai Grave Digger-ben. Ha a gitárosok személye alapján korszakolunk, akkor a hetedik – Grave Digger név alatt pedig a hatodik – nagylemez a csapat második korszakának zenitjén jelent meg. Az alapító Peter Massont váltó Uwe Lulis gitáros a köztes, Digger, illetve Hawaii zenekarnevek alatt jegyzett időszakot is számolva másfél évtizedet töltött a smirglihangú Boltendahl mester oldalán, az ezredfordulón átadva helyét a Rage-ből ismert Manni Schmidt-nek. Az ebben az időszakban leigazolt dobos, Stefan Arnold pedig utóbb közel két dekádot húzott le a sírásóknál. Kettejükhöz képest a basszusgitáros Tomi Göttlich csak epizódszereplő volt a négy és fél évtizede íródó történetben, tanulmányai, érdeklődési köre révén mégis rajta hagyta a keze nyomát ezen az 1996-os koncepciós lemezen.
Ha már 1996, kicsit idézzünk el a klasszikus heavy metal egyezményes mélyrepüléseként jegyzett időszak záró événél. (Ugyebár a kánon a HammerFall 1997-es színre lépésétől datálja az európai heavy metal rehabilitációját, illetve újjászületését). Jómagam akkoriban, tizenöt-tizenhat éves fejjel annyit észleltem ebből az egészből, hogy 1993-tól európai heavy metal fronton a kiadványok számát tekintve ugyan történt egy mennyiségi visszaesés, ellenben az 1996-ban kihozott lemezek minőségébe nem tudtam belekötni.
Csak néhány név abból az időszakból, akik ebben az „áldatlan állapotban” is kitartottak a hőn szeretett műfaj mellett, és ma már zömmel klasszikusként kezelt lemezekkel jelentkeztek: Rage, Stratovarius, Helloween, Manowar, Iced Earth, Nevermore, Dio, King Diamond, Sentenced, Morgana Lefay, Kamelot, és persze a Grave Digger. Ha Chris Boltendahl zenekara valaha is trendlovaglással volt vádolható, akkor az épp a Tunes Of War lemez idején lehetett (volna) aktuális. Az előző év sikerfilmje, a Mel Gibson-féle, öt Oscar-díjjal kitüntetett Braveheart volt ugyanis a koncepciózus lemez fő katalizátora. A megvalósításban pedig Boltendahl tökéletes partnerre lelt Tomi Göttlich basszusgitárosban, aki a felkészülési időszakban nyakig beleásta magát a témába.
A frontember a korabeli hammeres interjúban így fogalmazott a Tunes Of War hátteréről: „Az új lemez szövegei tényleg a teljes skót történelmet átölelik. Egészen a kezdetektől a 18. századig. Az egész úgy indult, hogy született egy-két skót témájú szöveg, és minél többet hozzáolvastunk a témához, annál több új ötlet jutott eszünkbe. A bőgősünk…többezer oldalnyi szakirodalmat tanulmányozott át, hogy a dalok sztorija nehogy felületes legyen… utoljára az egyetemen dolgozott ennyit egy-egy tanulmányon! Időrendi sorrendben, a történelmi hűségnek megfelelően írtuk meg a dalok szövegeit, igen alapos munkát végezve. Ahogy elkészültek a szövegek, nekiláttunk megírni a zenét. Sajnos mindent képtelenség volt belefoglalni a szövegekbe, ezért a borítóban minden dalhoz kisebb történelmi áttekintés tartozik, hogy a részletek is világosak legyenek.”
Míg a szövegi oldal alaposan körbe lett járva, addig a zenei rész – egy-két apróságtól eltekintve – nem igényelt különösebb megfejtést. „ Ezúttal is igaz metal dalokat írtunk, ahogy ezt már mindenki megszokhatta tőlünk. Ha valaki a lemez hallatán azt mondja, hogy tele vagyunk metal klisékkel, akkor én azt a legkomolyabb elismerésnek, sőt bóknak veszem.” A tematika tehát a közvetlen előd, Heart Of Darkness-hez képest bonyolódott, a dalszerkezetek pedig tudatosan egyszerűsödtek. „Nem akarom bántani az előző anyagot, de valahogy túl komplex, túl progresszív, túl technikás lett… Most is akadnak finomságok, de el lettek rejtve, jobban beleépítettük őket a nótákba… ezúttal az együtténeklős kórusokra, a fogós dallamokra helyeztük a hangsúlyt.”
Ha a mögöttes koncepció ismerete nélkül, vagy azt tudatosan figyelmen kívül hagyva közelítünk a Tunes Of Warhoz, egy könnyen befogadható, ösztönös, mindenféle zenei agyalásoktól mentes, jó magyar szóhasználattal élve, veretes germán heavy metal koronggal van dolgunk. Azaz a lényeg, maga a zene nem lett feláldozva a tematika oltárán. A tizenegy dalos lemez a témaválasztás okán az anyagot keretbe foglaló intro-outro párossal együtt is alulról súrolja az ötvenhárom percet. A négyes tehát épp annyit markolt, amennyi még a tenyerükben elfért. Manapság már senkinek sem jelenthet kihívást utánamenni az egyes dalokat megihlető történeteknek, de akkoriban az erre fogékonyaknak valóban egyfajta mankóként szolgált a CD borító, ahogy az egyes szerzemények alcímei is segítették a tisztábban látást.
A zenei oldal kapcsán a fentebb emlegetett egy-két apróságot a skótduda használata (Scott Cochrane), illetve a későbbiekben főállású taggá előlépett, itt még csak stúdiózenészként bevont Hans Peter Katzenburg billentyűjátéka jelentették. A zenekar sosem tagadta alapvető hatásait, melyek a Judas Priest-től és az Accept-től eredeztethetők. Boltendahl rekesztős énekhangja pedig alaposan ráerősít az utóbbi párhuzamra. A skótdudás intro után beköszönő Scotland United sallangmentes heavy metalja azért újra kijelöli a már jól ismert zenei kereteket. A talán sokak számára megmosolyogtató „United, united we stand, united, united, united we stand, united forever and ever, forever and ever” kórus pedig csak a legihletettebb Manowar szerzeményekkel emlegethető egy lapon.
A The Dark Of The Sun ökölrázós heavy metalja szintén egy könnyen fogyasztható darab. A Mel Gibson mozit tetemre hívó, epikusabb színezetű William Wallace (Braveheart)-tal gyorsan felveszik a tempót; a visszafogott vokálok, a távoli csatazaj és a skótduda teszik sejtelmessé a lemez egyik kiemelkedő szerzeményét. Boltendahl: „Nagyon odafigyeltem a közérthető énektémákra. Arra, hogy minél dinamikusabban énekeljek. Hol visszafogottabban, hol pedig erőteljesen adom elő a dalokat, ahogy éppen a téma megkívánja. Próbáltam visszaadni az adott történet, az adott szöveg atmoszféráját.”
A csatába hívó The Bruce (The Lion King) Stefan Arnold jutalomjátéka, még a sodró The Battle Of The Flodden a korai, Matthias Dieth-jegyezte U.D.O. korongokról sem lógna ki. Nem mellesleg itt kapott helyet a kedvenc Uwe Lulis-féle gitárszólóm is. A címéhez illően teátrális The Ballad Of Mary (Queen Of Scots) sajátos közjátéka előre vetíti a későbbi Grave Digger lemezek megoldásait. A hard rockos The Truth és a leplezetlenül priest-es Cry For Freedom (James The VI) mai füllel rutinmunkának tűnnek, nem így a korai ’80-as évekbeli Scorpions vonalra felfűzhető, megbízhatóan zakatoló Killing Time. A Rebellion (The Clans Are Marching) a skótdudás betétje ellenére, vagy épp azzal együtt egy vérbeli GD himnusz; ha nem lennék rajongó, akár zenekari sztenderdnek is nevezhetném. Az outro előtti Culledon Muir-ral pedig a németek némi korai Running Wild utóízzel megbolondítva még egyszer felmondják a Priest/Accept-féle leckét.
A Tunes Of War sokak szerint csak egy a kb. kéttucatnyi Grave Digger lemez közül, jelentősége mégis abban áll, hogy Chris Boltendahl és társai közel három évtizede épp ezzel a koronggal fordultak a tematikus lemezek irányába. A friss, dupla LP-s kiadás talán ismét ráirányítja a figyelmet a germán heavy metal alapzenekar manapság már csak elvétve emlegetett korszakára! Azt meg már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Tunes Of War-nak nálam bérelt helye van a privát Grave Digger top 3-ban. (A Chris Boltendahl-lal készített interjú a Metal Hammer magazinban jelent meg.)
