Mennyire jó ötlet az év végi össznépi megőrülés kellős közepére szervezni egy három évtizedes jubileumi koncertet? Főleg annak tükrében, hogy az ünnepi giccstől igencsak idegen, a honi extrém metal történetében megjelent egyik legfontosabb és egyben legérdekesebb kordokumentum évfordulójáról beszélünk. Lehet, hogy meglepő a válasz, de nagyon is. Az persze igaz, hogy ilyenkor se idő, se pénz, feszültség viszont annál több, amit erősen javasolt biztonságos körülmények között, és főként stílusosan levezetni.
Gőzkieresztés három felvonásban
A TURBINA a hazai underground kultúra egy mindössze négy éves múltra visszatekintő, de annál értékesebb bázisa. Ám bármennyire is szeretetre méltó és nem utolsó sorban érdekes helyről beszélünk, már az esemény meghirdetésekor lehetett sejteni, hogy egy ilyen volumenű koncert befogadása kissé csücskös. A heringparty már jó előre borítékolható volt.
De miért is beszélünk itt “nagy eseményről”? Már önmagában validálja a helyzetet, hogy egy három ikszes évfordulót ünneplünk, és arról se feledkezzünk meg, hogy a Tormentor után a Szombathelyről útnak indult Sear Bliss volt talán az első olyan extrém metal formáció, mely nemzetközi szinten is nevet szerzett magának, ráadásul új teret nyitottak a műfaj addigi keretein kívül, gondoljunk csak a fúvós hangszerek bevonására.
Jómagam három évvel a zenekar alakulása után, 1998-ban ismertem meg a Sear Bliss nevét, méghozzá a The Haunting albumuk jóvoltából, és még abban az évben volt szerencsém élőben hallani őket. Sajnos a zenekar fennállásának harmincadik évfordulóját ünneplő A38 koncertről önhibámból sikerült lemaradni, így most az aktív jelenlét kötelező érvényűvé vált az év végi káosz ellenére is.
Vajdasági feltörekvés
Az estét a Szerbiából érkezett Khargash nyitotta. A Sear Bliss oldaláról nem szokatlan, hogy lehetőséget adnak akár határon túlról érkező, itthon kevésbé ismert zenekaroknak is. Ezt a 2011-ben alakult formációt kár lett volna nem megismerni. Kellően atmoszférikus ám mégsem elszállós black-death metalt játszanak. Eddig egy nagylemezt, egy EP-t, és két - tavaly megjelent singlet jegyeznek, de nagy eséllyel sosem botlottam volna beléjük, ha nincs ez a fellépés.
A Khargash a projekt atyja, Burai Károly művésznevét viseli - bár bevallom, nagyra értékelnék egy Károly nevű extrém formációt, azért így sem rossz. Azt a sokunk számára már-már nosztalgikus hangulatot hozzák, ami miatt a kilencvenes évek végén és az új évezred elején megkedveltük ezt a műfajt. Adott egy határozott kiállású énekes-basszer frontember, két megbízható gitáros és egy ránézésre törékeny, ám ezzel kontrasztosan nehéztüzérségi erőbedobással operáló dobos hölgy. Egy Sear Bliss elé soha rosszabbat bemelegítésnek.
Mérnöki extremitás
Tisztelettel bevallom, hogy bármennyire is nem lehet belekötni a Rivers Ablaze érdemeibe, valahogy ezzel a zenekarral egyszerűen nem tudok mit kezdeni, és ezt a zenekar lelke, a főműsorszám Sear Blissben is pengető Kertész Marci előtt is nyíltan vállalom, aki szerencsére egy cseppet sem sértődik meg ezen.
Minden tempó tűpontos, minden hang jól felépített logika mentén kerül a helyére, az összhangzat bitang erős, de valahogy minden annyira patika, hogy csak az élet hiányzik belőle. Hiába, nem vagyok egy progresszív alkat, egy szépen berendezett parasztházat is jóval többre tartok egy felhőkarcolónál, de ez legyen az én bajom…
…Főleg, hogy olyan produkciót villantottak professzionális zenei tudással rendelkező és mesterien működő felállással, ami a világon bárhol megállja a helyét. Simán el tudom képzelni ezt a zenekart mondjuk a Gojira előtt.
Élőben még sosem volt hozzájuk szerencsém, de ezt nem is sajnálom annyira. Van egy olyan érzésem, hogy ennek pont most jött el az ideje, főleg, hogy a Ferenczi Márton gitáros helyett beugró Varga Kriszu játékát és személyiségét határozottan kedvelem. De ennyit a “személyeskedésről”, mert a Rivers esetében pont tök felesleges karakterekről beszélni, lévén, hogy ez már nem is egy zenekar, ez egy vokálisan támogatott instrumentális rendszer, ami úgy működik, mint egy atomóra, cserében pontosan annyira is szórakoztat. Vájtfülüeknek maszturbációs, zenészeknek edukációs céllal és önértékelési problémáik erősítésére erősen javasolt hallgatnivaló, élőben pedig úgy szól mint állat egészen addig, amíg a technika is úgy akarja.
Ez a nap más, mint a többi, ezt te is jól tudod…
Már a Rivers előadása alatt spontán létrejött a közönség.zip, tekintve, hogy erősen fogyott a hely és a levegő körülöttünk. A Sear Bliss nyitánya előtt ez a színpadról csodálatos, lentről kevésbé kívánatos közösségi élmény erősen kicsúcsosodott, főleg, hogy beszabadultak az “előzenekara nem vagyok kíváncsi” arcok, és a kötelezően részeg, “régen minden jobb volt” nagy megfejtők is.
Az álmoskönyv szerint nem túl jó ötlet a keverőt a bárpult közelébe tenni, de ugye vannak azok a helyzetek, amikor muszáj. Már az első két dal alatt kb. hárman közlekedtek vészes közelségben a kis asztalra kitett laptop mellett 2-3 korsó sörrel egyensúlyozva, így jobbnak láttuk testünkkel védeni a technikát. Ennek a kéretlen “jótékonykodásnak” végül az lett az eredménye, hogy bár sör nem került a műszerbe, legalább háromszor sikerült majdnem felborogatnom a rendszert, amit a rutinos technikus nem kis röhögéssel jutalmazott.
Az ünnepelt Pagan Winter bő húsz perce persze nem elég egy teljes műsorhoz, így benne volt a levegőben egy jó kis best of műsor, de ebből inkább egy ráadás lemezbemutató kerekedett a tavaly megjelent Heavenly Down tételeivel, és némi kötelező kitekintéssel. Ez persze nem baj, hisz piszkosul jó lemezzel álltak elő. Eme felvezető után Bandó színpadra hívta egykori tettestársait, Szűcs Gergőt és Csejtei Zolit, utóbbinak átadva az énekesi posztot, ezzel megidézve a közel teljes egykori felállást. Külön öröm volt számomra, hogy Zolit jó pár éve van szerencsém személyesen ismerni, de még soha nem láttam őt színpadon, és azt kell mondjam, nem csak megjelenésében, de még az orgánumban is tekintélyt parancsoló. Bármennyire is visszafogottan viselkedett a színpadon, a lelkét is kikárogta ebben a négy tételben. Öröm volt ennyire hiteles múltidézéssel újra hallani a Sear Bliss még kiforratlan, de annál előremutatóbb szárnybontását.
Elvárások nélkül érkeztem, de ha lettek volna, akkor azokat sikerült volna hozni, sőt talán felülmúlni is. Egy remek estét tölthettünk el jó emberek társaságában, és a végére még egy spontán kiállításlátogatás is belefért az emeleten, ami hangulatában egy olyan tér, mintha nemlétező nagynéném belpesti lakásába ugrottunk volna fel egy kotyogós eszpresszóra. A Sear Bliss örök, a TURBINA meglátogatása pedig kötelező, ha lehetőségetek adódik rá.
