Nem tudom, melyik kolléga ötlete volt, hogy a régilemezes rovatunkat Albumsimogatónak hívjuk, mindenesetre ezúttal igazán találó a cím: ha van album, amire ráfér egy kis simogatás, hát a Chameleon az.
A Chameleon a Helloween ötödik nagylemeze, és még bő 30 évvel a megjelenése után is megosztja a közönséget. Ma már nem kavar olyan erős indulatokat, mint a megjelenésekor, de továbbra is eltérő véleményekkel találkozhatunk vele kapcsolatban, még maguktól az alkotóktól is. Nekem sincs ott az örök kedvenceim között, de amikor a minap előkerült és párszor meghallgattam, szép emlékeket idézett fel csikó-rocker koromból. Elhatároztam, hogy utánajárok, milyen körülmények közt született, majd azt is, hogy mindezt veletek is megosztom.
Az 1987-ben és ’88-ban megjelent Keeper of the Seven Keys albumpáros a Helloween-életmű aranyborjúja, szent grálja és Kába köve egyszerre. Szakmai- és közönségsikert is hozott az akkor még nagyon fiatal zenészeknek, majd egy egész műfaj elindítója és örök hivatkozási alapja lett. A megjelenést követő turné után azonban máris bomlásnak indult a zenekar, ami Kai Hansen gitáros kilépéséhez vezetett. A banda elhagyta a független Noise kiadót, és egy multihoz, az EMI-hoz szerződött, de a jogi aknamezők miatt a következő nagylemez, a Pink Bubbles Go Ape, végül három év kihagyással jelent meg.
A Keeper-diadalmenet végén tehát eltűntek a színről, majd hosszú szünet után egy felemás anyaggal tértek vissza, aminek a megjelenését követően további egy évig nem koncertezhettek. Ez bizony nem úgy hangzik, mint egy zeneipari tündérmese, és igen, a Helloween még rosszabb bőrben volt 1992 körül, mint a Keeper albumciklust követően. A csapatmorál sosem látott mélységekbe jutott, amin az sem segített, hogy a zenekari kassza kétmillió márka mínuszban volt. Arra jutottak, hogy a következő albumnak muszáj sikeresnek lennie, hogy a bevételeiből egyenesbe kerülhessenek. A cél a rajongók visszacsábítása és az album kereskedelmi sikerre vitele volt. Michael Weikath, a zenekar főnöke nagyon korrekt módon utólag is felvállalta a zenekar felelősségét a végeredmény alakulásában, nem okolva sem a korszellemet, sem a kiadót. Az EMI-tól teljes kreatív szabadságot kaptak, még a demókat sem hallották előzetesen. Weiki úgy emlékszik vissza, hogy abban is egyetértés volt, hogy kommerszebb, kevésbé metálosabb irányba mozduljanak el.
De mi legyen helyette? Fogalmazzunk úgy, hogy pontosan tudták, mit nem akarnak, de arról lövésük sem volt, hogy mit igen. A Helloween akkortájt gyakorlatilag nem működött zenekarként, különösen ami a dalszerzést illeti. Weiki mellett az új másodgitáros, Roland Grapow is írt számokat, míg Michael Kiske énekes alkotta a harmadik kreatív pillért. Ő a Keeper időszakban még nem folyt bele a dalszerzésbe, de utána már több dallal jelentkezett, és arra is igényt mutatott, hogy a zenekar stílusának aktív formálója legyen. A szerzők azonban teljesen önállóan dolgoztak, és kész dalokkal a tarsolyban léptek a demózási szakaszba. A három dudás mind más-más irányba vontatta a Helloween tökhintóját, legyen az kommerszebb, művészibb, hard rockosabb vagy tudom is én, de ettől kitörött a tökhintó kereke, és elakadt a sárban – csak hogy végigvigyük ezt a bravúros metaforát.
A lemez megjelenésekor a két Michael is azt emelte ki, hogy nincs határozott zenei irány, sem két hasonló dal a lemezen, és ezt akkor pozitívumként értették. Grapow és Kiske később már úgy fogalmazott, hogy a Chameleon olyan lett, mintha három ember közös szólólemeze lenne. És valóban, ha megnézzük a szerzői krediteket, mindenki 4-4 dalt adott a közösbe. Így állt össze a tucatnyi nóta 71 és fél percben, ami már akkor is hosszúnak számított, szinte teljesen kihasználva a CD formátum terjedelmi korlátait.
Azt hadd tegyem hozzá gyorsan, hogy azért dalokat írni nem felejtettek el, és ha el tudunk vonatkoztatni a régmúlt klasszikus anyagaitól, és a(z amúgy rettenetes) borítóra nyomtatott Helloween logó látványától, mindjárt kevésbé fáj a végeredmény. Amikor a kollégák körében megszellőztettem, hogy erre a cikkre készülök, ketten is bevallották, hogy kimondottan kedvelik ezt a lemezt. Ahhoz képest, hogy kritikai és kereskedelmi értelemben is ez volt a zenekar mélypontja, több dala is örökre rögzült a belső magnómban, miközben a 2000-2010 körüli időszakban voltak olyan Helloween albumok, amelyekből egyetlen hangra sem emlékszem. Némelyik dal egészen parádés, ahogy manapság mondjuk, jól öregedtek. Vajon csak annyi a Chameleon „bűne”, hogy nem power metal, vagy tényleg gyenge lemez? Nézzük meg részletesebben!
Egy rövid, Walls of Jerichót idéző intrót követően a First Time indítja a lemezt. A dal egy sztenderd metálriffre épül, miközben a dallamvezetése hasonlít az előző lemez nagy slágeréhez, a Kids of the Century-hez. A Helloween anyagok hangzása sosem robbantotta le a plafont, de itt már az első pillanatban feltűnik, milyen szépen, arányosan szólal meg a lemez. Az EMI nemcsak erkölcsi támogatást biztosított, de a felvételnek is megadták a módját, és végre Tommy Hansen lett a producer, akit Weiki már az előző lemezhez is szeretett volna. Húzós, rockos sláger a First Time, remek felütés a lemezhez. A kettes When the Sinner egy hibátlan hard rock dal olyan refrénnel, hogy a mai mezőny háromnegyede a fél karját odaadná érte. (A fennmaradó egynegyed a másikat is, hehe.) Hogy miért kellettek bele rézfúvósok, azt azóta sem értem. Semmit nem tesznek a dalhoz, mintha csak provokálni akarták volna azt a pár megmaradt rajongót. Mindezzel együtt is, nekem ez a kedvencem a lemezről, és Kiske énekesi teljesítménye is elsőrangú. Azt már többször bizonyította, hogy a széles hangterjedelme okán bármit el tud énekelni, de itt egy érettebb, melegebb tónusú hangszínt is használ a szirénázás mellett.
Az I Don’t Wanna Cry No More az első lassú szám, és egészen jó lenne, ha nem húznák 5 percig. Ígérem, nem sokat rugózom majd a dalok hosszán, de általános hiba, hogy a legtöbbet túlhúzzák. Tudom, hogy ekkorra már túlvannak két negyedórás hőseposz kiadásán, de akkor is feltűnő, hogy éppen a legkevésbé ihletett témákat nyújtják akár 8-9 percesre. De mindez kutyafüle, ugyanis az első mélyütést a Crazy Cat viszi be a hallgatónak, ami egy swinges, musical-es nonszensz. Tudom, hogy korábban se mentek a szomszédba egy kis bohóckodásért (Heavy Metal Hamsters, vagy korábbról a Dr. Stein), de képzeld el a kedvenc rockzenészedet, ahogy szmokingban, cilinderben, egy sétapálcával táncikál valami varietéműsorban – na ilyen ez a dal. Engem az ilyesmivel vallatni lehet, de a nálam nyitottabb hallgatók sem biztos, hogy készen álltak rá.
A Giants igyekszik valamelyest kompenzálni a helyzetet. Újra a régi Helloweent halljuk ebben a nagyszabású darabban, Kiske pedig ismét hatalmasat énekel. Ez az első dal, ami igazán képes érzéseket kiváltani, nemcsak hangok egymásutánja. Egy saját kis univerzum, zenei értelemben a lemez csúcspontja. Majd a Windmill következik, amivel kapcsolatban tanácstalan vagyok. Szép félakusztikus lassú, egészen briliáns énekkel, szívhez szóló, melegséget árasztó dallamokkal. E tekintetben remek folytatása a Giants-nek, máskor meg azt gondolom, hogy giccses tábortűzi gajdorászás. Passz.
Mi is volt eddig? Lájtos metál, hard rock, musical, lassúk. Ha még nem vagy eléggé összezavarodva, itt a tűzropogás hangjával induló Revolution Now, egy sehova sem tartó (hosszúra nyújtott) katyvasz, torzított énekkel. Ja, és beleszőtték a Scott McKenzie klasszikus San Francisco (Be Sure to Wear Flowers in Your Hair) refrénjét, mert csak. Három igazi B-oldalas dal következik, amivel nem az a baj, hogy nem metálosak, – ezt mostanra már elengedtük – hanem az, hogy cseppet sem ihletett darabok. Kettő közülük ráadásul újrafelhasznált anyag: a Music és a Step out of Hell más címen ugyan, de Roland korábbi zenekarának, a Rampage-nek a dala volt. Ejnye.
A lemez végére újra két erősebb dal került. Az I Believe egy Kiske-jutalomjáték, ami távolról emlékeztet az A Tale That Wasn’t Right dalra a hőskorból. A Longing szerzője szintén az aranytorkú Michael, és megint egy olyan fantasztikus darab, ami képes megérinteni a hallgatót. Kísértetiesen indul egy szál akusztikus gitárral, majd a nagy crescendóhoz vonósokat is alkalmaztak, a végére pedig ismét lecsendesedik – ez egyben a lemez végét is jelenti.
Nos, ilyen eredményt szül az, ha egy konfliktusokkal terhelt, diszfunkcionális zenekar három dalszerzője szabadon ereszti a kreativitását. Zavaros, karakter nélküli album a Chameleon, amire az sem mentség, hogy ilyennek szánták, és ezt már a címével elismerték. Csodaszámba megy, hogy a dalok nagyjából fele még így is remek, de a régi hangulat, a fiatal Helloween varázsa végleg odalett. A személyes mérlegem szerint van rajta két zseniális hard rock dal, további három erős tétel, aminek ugyan semmi köze a power metalhoz, de jól mutatja a dalszerzői tehetségüket, két igazán szép ballada, három töltelékdal és két WTF-pillanat. Még szerencse, hogy ebben a rovatban nem pontozunk, lenne nagy fejvakarás, az biztos.
Ha arra gondolok, hogy azzal álltak neki a lemeznek, hogy majd ezzel édesgetik vissza a régi rajongókat, akkor valamit nagyon benéztek. A zenekar nemcsak hogy megint nem szállította le a Keeper széria képzeletbeli harmadik részét, de még a metálnak is látványosan hátat fordított. És az akkori zenei széljárás csak tovább nehezítette a dolgukat, hiszen mire a lemez 1993 májusában boltokba került, a műfaj népszerűsége mélyponton volt, még a hazai pályának számító Európában is.
A kritikusok szétszedték, a rajongóknak nem tetszett, divatos sem volt, elkerülhetetlen volt a lemez bukása. A zenekar pokoljárása folytatódott, aminek első lépése Ingo Schwichtenberg dobos kirúgása volt. A komoly függőségekkel és lelki problémákkal egyaránt küzdő Ingo már a felvételek során is rossz formában volt, de az ősszel esedékes rövid turnéra már egy bérzenésszel mentek. Ingo sajnos később sem lett jobban, végül két évvel később öngyilkosságot követett el. Még a ’93-mas év végén megváltak Michael Kiske énekestől is, aki akkor megfogadta, hogy soha többet nem fog metált énekelni – ezt szerencsére nem sokáig volt képes betartani. Azt már csak széljegyzetként említem, hogy a kiadó is kiebrudalta őket, akkoriban nem úgy tűnt, hogy valaha viszontláthatják a zenekarba invesztált pénzüket. A következő évben új énekes és dobos érkezett a zenekarba, a nyár végére pedig össze is állt a következő nagylemez, a Master of the Rings. A rokonszenves Andi Deris-szel a mikrofonnál ismét korrigáltak a haladási irányon, ezúttal a hard rock felé, amit szerencsére a megmaradt rajongók jól fogadtak, és szép lassan visszatértek a régiek is. De, ahogy mondani szokták, ez már egy másik történet.
A Chameleon utóélete jó példa „az idő sok mindent megszépít” mondás igazára. Időközben átlépte az egymilliós példányszámot – értelemszerűen a digitális lejátszásokat is ideszámolva. Készült belőle remaster változat 8 akkori bónuszdallal, ami bizonyítja, hogy az ihlethiánnyal nem volt gond. Ahogyan vannak olyanok, akiknek a Load a kedvenc Metallica albuma, és a Turbo lemez is rehabilitálódott a Priest-kánonban, mostanra a Chameleon megítélése is finomodott, sőt. A lelkesebbek ma már úgy hivatkoznak rá, mint meg nem értett, alulértékelt mesterműre, vagy ambíciózus, kísérletező lemezre. Mások szerint megelőzte a korát, de abban egyetértés van, hogy a dalszerzői munka kiemelkedő. Az első két dalát én is feltettem a „krémek krémje” playlistemre, és a mai napig szívesen hallgatom őket. Nem hiszem, hogy sokszor előveszem majd így egyben, de most jólesett kicsit elmélyedni benne. Ha esetleg nem hallottad még, vagy ’93-ban dühösen a falhoz vágtad a CD-t, és azóta sem néztél rá, talán épp most jött el az ideje. A legszebb persze az volna, ha a zenekar végre beemelné egy-két dalát a koncertprogramba is, de ez egyelőre nem történt meg. A lemezbemutató rövid turné óta nem játszottak róla semmit élőben. Ha már a héttagú „Pumpkins United” felállásban ismét Kiske áll az egyik mikrofonnál, és amúgy is szerepel néhány ínyencség a hosszú műsorban, a When the Sinner-nek szerintem sokan örülnének. Persze rézfúvósok nélkül…
