Mindjárt kettő bocsánatkéréssel kell indítanom ezt a beszámolót. Az egyik, hogy a karácsonyi pörgés következtében csak most, több mint egy héttel az esemény után kopácsolom e sorokat. A másik, hogy családi ünnepség okán sikerült lekésnem a Power zenekar produkcióját. Írhatnám, azért, mert ők (ki hinné) power metalban utaznak, miközben az én szép lelkem aznap hard rockra volt hangolva, de ehelyett inkább újévi fogadalmat teszek: a jövő év folyamán valahol valamikor, de biztosan teszek egy merülést a banda munkásságába, és pótolom az írás róluk szóló részét. Youtube videóik alapján megérdemlik!

Tehát csak a Zártosztályra kerültünk be, szellős nézőtér részeként. A későbbi teltház tükrében arra gondoltam: talán nem mindenki tudja, mit takar e különös név. A koncertajánlóban már leírtam, de még egyszer röviden: a formáció 2013-ban állt össze, a nyolcvanas évek második felének Eddáját megelevenítve. Az eredeti hangszereseket akkor Lázár Zsigmond billentyűs és Sipos „Mirigy” Péter énekes egészítette ki. Ma már az Iron Majdnemből (meg egy egész sor zenekarból) ismert Kiss Zoltán tartja a kezében a mikrofont.

Szégyen, de rajongóként ezen az estén láttam/hallottam először a zenekart ebben a felállásban. Kiss Zoli miatt mégsem aggódtam. Tudtam: ha valaki, ő megoldja a feladatot. Azon kívül, hogy a legjobb magyar toROCKnak tartom, sokszor tapasztaltam már hitelességét különféle szerepkörben. Megvan az a szuperképessége, hogy hozza a dalok eredeti előadójának karakterét, de ugyanúgy hozzáragasztja a produkcióhoz saját egyéniségét.

Most is „Pataky Zoliként” hozta a Megfulladokot, a Változó időket, akarta, hogy vele kiáltsunk (Velem kiáltsatok – egy Edda szám ’86-ból). Az „érfelvágósak” (balladák) közül a Veled vagyok és a gigaklasszikus Éjjel érkezem érkezett ezen az éjjelen. A Zártosztály egy ideje saját nótákat is kreál (kizárólag munkaterápia gyanánt :-)). Ezek közül albumuk címadó dala, a Hazatérek került sorra.

Csillag Endre „Csuka” Csillagok és Gyémántok címet viselő, 2015-ös szólólemezéről is csak egy dal fért be, igaz, az mindjárt kezdésnek: Tedd, amit akarsz. Ezután jobbára a '86-os Csukát láthattuk (ez a mondat nem egy gigantikus lábbeliről szól), amint a régi pózokat, akkordokat, szólókat stb. abszolválták Mirkovics Gábor „Zserbó” basszusgitárossal a banda motorja, Donászy Tibor által életre keltett ritmusokra. Így vitték színre Lázár Zsiga billentyű játékával erősen megtámogatva az együttes névadó dalát, a Gyere őrültet is.

Az „ős”, vagy, ahogy leggyakrabban jelzőzik, a bakkancsos Eddát ezen az estén senki nem képviselte. Van, aki visszavonult a klasszikus ötös fogatból, van, aki messze él, ezért leggyakrabban Zselencz László „Zsöci” szokott a Zártosztályon megjelenni. Pár éve még a bulvár sajtó is hírül vitte egészségügyi problémáit, talán még nem erősödött fel eléggé ahhoz, hogy színpadra álljon. Jó hír, hogy ülni (és basszusgitározni) viszont nemrég láttam egy unplugged koncerten (Donászy Tibcsi 70 éves szülinapi buliján).

A ’80-tól ’84-ig terjedő időszakból így csak az Egek felé fért be a setlistbe. A ’85-ös Edda visszatérő koncertalbumot megidézve elhangzott a legismertebb magyar rockdalok egyike, A kör, és a szintén a magyar ajkúak 99%-a által ismert Ünnep. Utóbbi zárta a Zártosztály egy óráját. És igen, ez az egyetlen negatívum, amit tudok írni a produkcióról, a rövidsége. Bár ez is inkább dicséret, hogy bizony tovább hallgattuk volna. Egy közös Fohász még jó lett volna az ünnepi aktualitás végett.

A Lorddal vigasztalódtunk. Az intro után először egy negyven éves dallal, a Zaklatott fényekkel, mely még az első, Ausztriában rögzített lemezen szerepel. Ezután kezdetét vette az időbeli hullámvasutazás, ugyanis egy viszonylag friss dal (egy 53 éves zenekar vonatkozásában mindenképpen az), a 2010-es Örökké album második dala, a Neked sohasem elég következett. Majd az egyik megakedvenc, Az utca kövén végképp aktivizálta a közönséget. Nem fogom az összes dalt felsorolni, de kikerülni lehetetlen a program első felében helyet foglaló Hargitát, mely a legújabb korszak legnagyobb Lord-slágere. Rajtam kívül még pár ezren így gondolták ezt a teremben, ahogy észrevettem.

A dalsorozat első harmadának végén kedves gesztus következett: a zártosztályos Kiss Zolit hívták a színpadra, hogy elénekelhesse az általa kedvelt Napvilág című szerzeményt. Tudvalevő, hogy ő énekelt a Lordban is, amég Pohl Mihály énekes betegeskedett a nyáron. Ezt követően még néhányszor megjelent a színpadon duettezni Misivel.

Mosolyogtam egy kicsit, hogy a zenekar két ősz tagja – az énekes, illetve a gitáros Erős Attila – hihetetlen aktivitással mozogták be a színpadot, még a három fiatal – Apró „Frenki” Károly basszer, Világi Zoltán dobos, Horváth Zsolt – inkább a visszafogottságot képviselte. Ami nem baj; nekem nagyon szimpatikusak Pohl Misi dalok közti szerény megnyilvánulásai is.

Figyeltem Attilát is, aki olyan energiával ad elő minden dalt, mintha a múlt héten írta volna, és ezért még brutál erős az irántuk érzett szereleme. Talán a közönséggel létrejött kémiai kötés teszi ezt, esetleg a dalok megunhatatlanok?

Vonatkozik ez a Szállj szabadonra, és az Új nemzedékre is. Utóbbi esetében különös hangsúlyt kapott a szimbolista háttérvetítés. Vitákat gerjeszt, a tradicionális rock/metal produkcióknak mennyire van szükségünk ilyesfajta technikai pluszra. Nos, engem zavarni nem zavarnak, szerintem hiányuk sem befolyásolná negatívan a koncertélményt, de ezen az estén néhány esetben kifejezetten jól szolgáltak e képi effektek a mondanivaló megtámogatására.

Ennél nagyobb meglepetésként ért, hogy a Virágének előtti szülinapi köszöntők sorába belekerült a testvérem neve is. Ráadásul nem én intéztem ezt így, hanem egy kedves ismerősünk.Végül felköszöntötték Frenkit is abból az alkalomból, hogy húsz éve tagja a csapatnak.

A Kisfiúval indult a végső etap, és a Kiss Zoli közreműködésével színpadra vitt Itthon vagy Otthonnal folytatódott (melynek címét egy tv műsor is nyúlta). Ekkor jó pár nemzeti szín összeállítású zászló landolt a színpadon, közepükön helységnevekkel; Nagykanizsától Kisvárdáig bezárólag.

Itt kell szót ejteni a fanatikus és fantasztikus Lord közönségről, mely évtizedek óta a legnemesebb értelemben vett biodíszletként egészíti ki a produkciót. Szinte minden dal alatt mintha egy láthatatlan koreográfus vezényletére mozdulna a nép.

A Lord legismertebb szerzeményét, a Vándort meghallván térdre ereszkedtek most is, miközben a kivetítőn Balogh József tanár úr portréja jelent meg, aki életében a zenekar hatodik tagjaként számtalan dalszövegüknek volt alkotója.
A Vándor után a zenészek is levándoroltak a deszkákról, hogy azután visszatérjenek egy „spontán” ráadásra. Az Egyedül című ikonikus slágert (vette valaki komolyan, hogy ez egyébként kimarad?!) Pohl Misi nem egyedül adta elő, hanem ismét Zoli (és a közönség) közreműködésével. Legvégül kifutottak a világból a srácok (Kifutok a világból című dalra célzok), ami már csak azért is baj, mert ez az egyik legpörgősebb nótájuk. Ezt hallván a néző is felpörög, és akarna további dalokat, nem cseng le olyan szépen a dalsor. További nóták helyett kaptunk egy elég idétlen outrot, a Hargita számból kreált nekem (meg gondolom sokaknak) jobban bejött.

Sajnálom, hogy pont a végére került ez a pici negatívum, de ez semmit sem vett el az este értékéből. Mert ez a két produkció valóban az értékekről szólt. Pár nappal az esemény után egy srác, ki fele annyi idős, mint a Lord együttes, kenterbe vágott ismeretek tekintetében, ami a(z eredetileg) szombathelyi rockcsapatot illeti. Amíg vannak ilyen ifjoncok, és az öreg zenészek is ilyen fiatalok, addig nincs baj!

FOTÓK: BARBA NEGRA