Emlékszem, milyen visszhangot keltett idehaza 2020-ban, hogy egy magyar zenekar a Frontiers kiadóhoz szerződött, s még ugyanabban az évben megjelent első albumuk, a Highway to Heartbreak is. Ez persze nem minden előzmény nélkül történt, jómagam már 2015-ben, a megalakulás évében láttam a Stardustot élőben, amihez ideálisabb alkalmat keresve sem találhattam volna, mint a House Of Lords előtti fellépésük a fővárosi Backstage-ben. Az akkori műsor nagyrészt feldolgozásokból állt (Stage Dolls, Starship, Europe és egyéb ínyencségek), de a későbbi bemutatkozó EP, illetve a Highway… anyagából is kaptunk ízelítőt. Nos, innen jutott el Horváth Ákos énekes és csapata – jóllehet tagcserék árán – odáig, hogy tízesztendős fennállását ünnepli.
Az Akvárium kisebbik koncertterme minden szempontból megfelelő helyszínnek tűnt. Ehhez képest kevéssel a kezdés előtt némi aggodalommal figyeltem a nézőszámot, majd amikor kisvártatva az eseményhez valóban méltó tábor verődött össze, a hangzás még kereste önmagát. Talán az ötödikként érkező Sacrifice alatt éreztem, hogy végre helyrebillentek az arányok, és minden hangszer, na meg az immár vegyeskarként működő háttérénekes-páros is jól, kivehetően hallatszik.
Ákos addigra letudta azokat a nótákat, amelyekben gitárosként is hárult rá szerep, s amikor már kizárólag az énekre és a frontemberi feladatokra kellett összpontosítania, a buli is szépen felpörgött. Érdekes, hogy olykor angol nyelven is szólt néhány szót az egybegyűltekhez – talán még a röviddel azelőtt lenyomott külföldi koncertek hatása alatt?..
A második lemez, a 2023-as Kingdom of Illusion óta az önálló Stardust esteknek van egy állandósult felépítése, íve: a két album dalai váltogatják egymást közel azonos arányban, elhangzik pár 1970-es és / vagy 80-as évekbeli rock klasszikus – a Highway…-re átgyúrt Pat Benatar-féle Heartbreakeren kívül is –, valamint a gitár-és dobszólónak szintén megvan a fix helye a programban. Ebben most sem eszközölt radikális változtatást a társaság (a War - Love Sells - Heartbreaker indítás ugyancsak borítékolható volt), bár az egészen korai Live Fast, Go High leporolásáért jár a plusz pont. Ahogy a Losing Me elhagyásáért a rosszalló fejcsóválás.
Ezúttal viszont nem pusztán egy, a Stardust eddigi pályáját summázó best of műsor volt a cél, hanem egyben ennek a tíz évnek az illő lezárása is egy hangulatos klubbulival, a következő fejezet megnyitása előtt. Utóbbi szempontból nyújtottak hathatós segítséget a meghívott vendégek, akikkel igazi csemegéket szolgált fel a zenekar. Maróthy Zoltánnal Yngwie Malmsteentől a Bedroom Eyes és a Fahrenheittől a Te vagy a tűz (a “Tanár Úr” énekével) hangzott el, Alapi Istvánnal pedig egy Toto és Jimi Hendrix gyorstalpaló (Girl Goodbye, illetve a Steve Lukather által is feldolgozott Freedom). Ákos nem győzte hangsúlyozni, mennyire felemelő érzés számára a két ifjúkori bálványával együtt játszani. Lehet, hogy a meghatódottság miatt, de az Alapi-blokk során belebakizott a dalsorrendbe, viszont poénosan jött ki a szituból. Az egykori zenésztárs, Szabolcsi Bence kapcsán meg valahogy nehezen akaródzott Azahriah nevét kimondania, de hát “Fészek” ma már az ő oldalán muzsikál ezrek, sőt tízezrek előtt. Ezzel együtt a fiatalemberből nem veszett ki a rocker: vele a 2nd Hand Love, majd a Little Wing (megint csak Hendrix természetesen) került terítékre.
A fináléban ismét színpadra lépett a három vendég gitáros, úgyhogy a Led Zeppelin Whole Lotta Love-ja és a Jég dupla whiskyvel felturbózott verziója alatt Liptay Zoltánnal együtt négyen (!) hajigálták egymásnak a szólókat egy hatalmas, felszabadult jam session keretében. Utóbbi ebben a formában talán kissé erős volt a nézőként jelenlévő Charlie-nak – legalábbis ahhoz, hogy ő is beszálljon –, az azonban aligha kétséges, hogy büszke lehet a fiára és a többiekre.
Ha már Frontiers, a Stardustnak továbbra is ott lenne a helye a kiadó fesztiválján. A Highway… óta folyamatosan ezt hajtogatjuk a hazai dallamrock-berkekben, szóval közhelyes, de ettől még igaz. Ám mivel friss szerzemény, vagy pláne új lemez egyelőre nincs kilátásban, erősen kérdéses, hogy ott lehet-e a formáció az idei eseményen. 2027-ig meg vélhetően Taljánföldön sem lát előre senki a zeneiparban… Mi mindenesetre szorítunk Ákoséknak, szóljon a következő tíz esztendő a még nagyobb itthoni és nemzetközi elismerésekről!
Fotók: Varga László
