A 2007-ben elstartolt kaliforniai beatdown hardcore csapat, a Lionheart számos bitang nagylemezzel a háta mögött még mindig képes megfingatni a feszesen felhúrozott gitárokkal lesben álló éber, és bármikor tettre kész mezőnyt. Nem is olyan rég szabadította ránk a Biohazard meglepően erősre gyúrt visszatérő lemezét, erősítette meg pozícióját a hardcore veterán Agnostic Front, most pedig a Lionheart osztogatja falrengető erejű pofonjait.

Január kilencedikén jelenik meg a csapat új albuma, a Valley Of Death II, mely a 2019-es lemezük tematikus folytatása lesz. Az Arising Empire gondozásában érkező anyag összesen tíz darab szerzeményt tartalmaz majd, azonban (ha jól számolom) ebből már hetet előzetesként nyilvánosságra hozott a banda. Hát, ebben a formában oda a meglepetés, hogy úgy mondjam.

Az újdonság erejét hazavágó promóciós gépezet ennél jobban már nem is tudná elcseszni azt az izgalmat, várakozást, amely az emberben normál estben lejátszódik, esetemben viszont másképp fest a dolog, hisz egyetlen előzetest sem hallgattam meg az albumról. Amennyire tudom, távol tartom magam az ilyen ünneprontó akcióktól.

Jómagam 2019-ben kapcsolódtam be a Lionheart-sztoriba: írtam is az akkori korongjukról, s mely bár nem ragadt be a lejátszómba, a nevük ellenben jól bevésődött az emlékezetembe. Na de lássuk, milyen is lett a folytatás!

A Bulletproof nyitja a nagylemezt a maga őrületes groove-jaival: a fesztelenül, görcsmentesen lesújtó beatdown témák simán maga alá gyűrik az izzadtságszagú death- vagy metalcore bandák agyatlan extremitását, sokkal több az erő és a dinamika ebben a környezetben.

És ha már metalcore: a következő dalban (Chewing Through The Leash) a Kublai Khan TX énekese, Matt Honeycutt vendégeskedik. Azt nem tudom, ki "ugat" a dalban (kutyaugatást imitálnak), de az biztos, hogy ez a vadállat groove, mely a nótaalapot képezi, olyan energiákat képes felszabadítani az emberben, amelyről eddig fogalma sem volt (a Lionheart lemezét receptre kellene felírni hangulatjavítók helyett). Van még egy vendég, a Day To A Remember gityósa, Kevin Skaff, aki a Death Grip című dalban rezegteti a húrokat.

Érkezik egy tempósabb durvulat (Ice Cold), eszement tempót diktálnak benne a beatdown nagymesterek (a változatosság jegyében ezért ide is beékelődik egy-két belassulás). A mágnesként magához húzó címadó nóta pedig ellenállhatatlan ritmusával kebelezi be a hallgatót. Sorjáznak a jobbnál jobb darabok, zeró üresjárat. Igaz, az egész alig több mint huszonhárom perc, de pontosan ez választja el a lemezt attól, hogy unalomba fulladjon.

Nem áll szándékomban minősíteni egyes hardcore bandákat, de valljuk be, a minimál témákból építkező műfaj már rég túl van a zenitjén, önismétlő, és ezzel együtt marha unalmas is tud lenni. A Lionheart sikeresen kiküszöbölte az unalomcsapdát, tökéletes hardcore nyitány 2026-ra.