Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a tavalyi év végére minden különösebb felhajtás nélkül befutott 2025. talán legjelentősebb underground klubkoncertje. 

A Nile egykori gitárosa, Dallas Toler-Wade nyakába vette Európát Narcotic Wasteland nevű death metal zenakarával, és az Insane Hellride Entertainmentnek köszönhetően Budapest is bekerült az útitervbe. Házigazdaként a legutóbbi Wacken Metal Battle győztes, melodeath Nefalem, és az old-school death metalban utazó Cryptic Remains fogadta a vendégeket a festői nyócker TURBINA Kulturális Központjában. 

Narkó helyett tarkók

Még ki sem hevertem az előző szombati Sear Bliss koncert apropóján tett Turbina-látogatás fáradalmait, a hét közepén ismét az “embergrillezőkkel” fűtött belső udvaron találtam magam a már ismerős pult előtt, ám a hívogató zajok ezúttal a kisebbik színpad felől érkeztek. Már ekkor lehetett sejteni, hogy ebből bizony szép baleset lesz, de ez is része az underground természetes bájának. 

Érkezésünkkor a Cryptic Remains már javában izzította a képzeletbeli Delorian fluxuskondenzátorát, hogy visszarepítse a kisteremben már tömött sorokban gyülekező régisulis arcokat a death metal hőskorába. A zenekar élén a mindössze két éve mikrofont abuzáló “új énekesük”, Bonin, nem véletlenül “Death Metal Tarzan” néven fut az Instán, tekintve, hogy emberünk alkatilag egy közepes erősségű hegyomlás, mégsem láttam belőle egy büdös szót sem. Sosem vágytam olyan buliba, ahol a színpad helyett leginkább nagydarab férfiak hátát nézegethetem, de most ez is megtörtént. A nem kívánt tapasztalást viszont remekül ellensúlyozta, hogy már az első pillanattól kezdve minden várakozást felülmúló hangosítást kapott az egy átlagos belpesti nappalinál nem sokkal nagyobb koncertterem. Szintén az est egyik sajátossága, hogy a produkciók során felvonultatott basszusgitárhúrok egy kisebb telek drótkerítéséhez elegendőek lennének, dehát ilyen ez a technikás műfaj, és ha már a nyitó produkció ekkorát megy, nem árt felkötni a gatyát. 

Vissza a jelenbe

Értem én, hogy nagy csatát nyert a Nefalem, de ez most egy más mezőny, ráadásul az este két másik szereplőjével ellentétben ők sokkalta maibb vizeken szörföznek az extrém zenék tengerében. Élőben még nem volt hozzájuk szerencsém, de a zenekar egyik alapító gitárosát Csendőr Balázst és a csapat torkát, Forczek Ádámot korábbi bandáik révén már nagyon régóta ismerem és tudom, hogy piszkosul komolyan veszik azt amit csinálnak. 

Nem is szarakodtak, pikk-pakk átszereltek, és padlógázzal vágták oda magukat a betonfalnak. Bevallom, jóval közelebb áll hozzám a régivágású halál metal, de egy pillanatig sem okoztak csalódást a műfaj dallamosabb hangvételű prezentálásával… sőt. Komoly erőbedobással tették a dolgukat és a zenekar tagjai egyenként és együtt is hozták a lehető legjobbat. Kisebb csúszás miatt kénytelenek voltak kurtítani a srácok a tervezett setlisten, de ezzel a kényszerű vágással sikerült egy talán még intenzívebb dózist adagolni a tisztelt nagyérdemű vérkeringésébe. Pont annyi kontrasztot tettek bele ebbe az estébe, amennyit az megkívánt.

Vérprofizmus alázattal

A Nile nevét a death metal egyetlen rajongójának sem szükséges bemutatni, hiszen munkásságuk az egyiptomi és sumér kultúrán alapuló dalszövegekkel és jellegzetes dallamvilágával a műfaj meghatározó és megkerülhetetlen tényezője. A legendás zenekar egykori gitárosa, Dallas Toler-Wade által 2011-ben alapított Narcotic Wasteland inkább a főhős Nile előtti zenei megközelítéseit hivatott továbbvinni, de a komplexitás és a jellegzetes dallamvilág azért erős párhuzamot mutat. Ami viszont rendkívül szimpatikussá és egyben kuriózummá teszi a Narcotic Wastelandet, hogy a több évtizedes profizmus és nagyszínpados tapasztalattal együtt is egy piszkosul hitelesen underground formáció. 

És, hogy miért emelem ki ezt? Egy háromfős amerikai zenekar kisbusszal vág neki egy több mint harminc állomásos európai túrának, nulla sztárallűrrel, totál közvetlen hozzáállással, háttérstáb nélkül.  Pedig (hűen a névhez) nagyon is lenne mitől elszállniuk. A dobos, Joe Howard (Despise the Sun, Fields of Elysium) a koncert előtt a pár négyzetméteres előtérben felállított merch pulton bemelegítésként gumilapozott egy kicsit, de úgy, hogy már emiatt is érdemes lett volna belépőt váltani. A keze gyakorlatilag követhetetlen, a sebesség hatására létrejött optikai illúzió miatt olyan, mintha a fickónak legyezők nőttek volna a karjai helyén. A “pólóárus” a basszusgitáros(?!) Kenji, aki később egy nyolchúros szörnyeteggel lép színpadra, amin kétkezes technikával játszik hol kíséretet, hol dallamot és, ha a helyzet úgy kívánja még valami sampleres hátteret is kapcsolgat mindenféle pedálokon (...ebből hátulról nem sokat láttam, csak kb. sejtem, hogy mi történhetett a színpadon) és ne feledkezzünk meg Dallasról sem, aki a koncert előtt békésen sörözgetve ad egy-két gyors interjút, majd lenyom egy olyan iskolát a színpadon, ami inkább emlékeztet egy szakmai kurzusra, mintsem egy koncertre…lehet, volt, aki jegyzetelt is…

Próbálom összefoglalni, hogy mi is történt egy órán keresztül a színpadon, de leginkább azt tudom írni, hogy úgy nagyjából minden. Mondhat bárki bármit, a metal klubokban él igazán. Értem én, hogy nagyszínpad, meg mozgástér, fények, vetítés, pirotechnika, meg négyméteres felfújható gumisátán, de valójában egy klubban jön ki tényleg, hogy miről szól ez az egész. Ezek az arcok már rohadt rég elmúltak húszévesek, de akkora alázattal élik meg az egészet, mintha nemrég kezdték volna a koncertezést, és olyan tudásról tesznek tanúbizonyságot, mintha három életet is ezzel töltöttek volna. Mindezt testközelben és lemez minőségben, na ez a nagyon nem mindegy! 

És a legszebb az egészben, hogy láthatóan rohadtul élvezik, amit csinálnak és odalent a nézőtéren simán elhiszed, hogy amit látsz és hallasz az nem emberfeletti, hanem mi sem természetesebb ennél, ez csupán egy laza kis csütörtök esti rock n’ roll.

Hatalmas tanítás volt ez az este, hálás köszönet érte!

Fotók: Vidani Photo