Új év, tehát kezdetét veszi az újabb albumsimogatók írása. Én úgy szoktam válogatni, hogy a jubiláló albumokat veszem ilyenkor elő. Szinte hihetetlen, de húsz éves a 10,000 Days a Tool-tól. Mi mással nyithatnám az évet, ha nem ezzel a lemezzel?
A Billboard 200 albumlista első helyén debütált, az első héten 564 000 eladott példánnyal. Az album dupla platina minősítést kapott mind az RIAA-tól, mind az RMNZ-től. Emellett platina lett Ausztráliában és Kanadában, valamint arany minősítést kapott Belgiumban, Németországban, Írországban, Lengyelországban és az Egyesült Királyságban. A 10,000 Days több mint egy évtizedig a Tool utolsó megjelenése volt; a zenekar következő stúdióalbuma, a Fear Inoculum, csak 2019. augusztus 30-án jelent meg. A Tool az albumot a burbanki O'Henry Sound Studiosban, valamint a hollywoodi The Loft és Grandmaster Studiosban rögzítette, Kaliforniában. A keverés a North Hollywoodban található Bay 7 stúdióban történt, a maszterelést pedig a portlandi Gateway Mastering Studios végezte. Adam Jones gitáros számos különleges felvételi technikát alkalmazott az albumon, többek között egy úgynevezett „pipe bomb mic”-et (egy rézhengerbe szerelt gitárhangszedőt), valamint talk box gitárszólót a Jambi című dalban. Danny Carey dobos az album közjátékain hallható hanghatások nagy részét elektronikus dobokon, úgynevezett “Mandalákon” játszotta fel. A 10,000 Days hangzása súlyosabb, mint elődjéé, nagyrészt az avantgárd metal zenekar, a Fantômas hatásának köszönhetően, akik a dalszerzési folyamat előtt turnéztak a Toollal.
A 10,000 Days címről úgy tartják, hogy a Szaturnusz bolygó keringési idejére utal (a tényleges időtartam 10 759 nap). Maynard James Keenan énekes szerint a Szaturnusz-visszatérés „az az időszak a huszonnyolcadik–huszonkilencedik életév körül, amikor lehetőséget kapsz arra, hogy átalakulj, elengedd a korábbi berögződéseidet, és a tudás és tapasztalat fénye könnyítsen a terheiden, hogy megszabadulj a régi mintáktól, és egy új életet fogadj be.”Keenan azt remélte, hogy a megírt dalok „ezt a folyamatot fogják ismertetni, és hogy az ajándékom az lehet, ha megosztom ezt az utat, hátha segíthetek valakinek túljutni ezen az életszakaszon.” A 10,000 Days cím emellett arra az időtartamra is utal, amelyet Maynard édesanyja, Judith Marie Gridley bénultan töltött.
A 10,000 Days CD-csomagolása egy vastag, kartonborítású füzetből áll, amelyet részben egy fül takar, ebben található egy pár sztereoszkópikus szemüveg. A szemüveg segítségével a belső képek térhatású, háromdimenziós illúziót keltenek. Alex Grey, aki a Lateralus album és a Parabola klip grafikai anyagainak többségét is készítette, ismét közreműködött a 10,000 Days esetében. Maga a CD felülete stilizált szemekkel van díszítve, amelyek látszólag logaritmikus spirálban rendeződnek a középpont felé (Alex Grey korábbi „Collective Vision” című festménye alapján). A Tool korábbi albumaihoz hasonlóan a dalszövegek nem szerepelnek a borítón; Maynard James Keenan azokat online tette közzé. Egy interjúban Alex Grey elmondta, hogy számos művet készített amiket egy ayahuasca nevű főzet hatása alatt átélt látomásos utazás inspirálta. A 10,000 Days borítóját „egy izzó látomásként írta le, amely végtelen rácsba rendeződő istenségfejeket ábrázol egy ayahuasca-utazás során”, és a Lateralus borítójáról is hasonló módon nyilatkozott. Egy másik interjúban Grey azt is kijelentette, hogy a 10,000 Days borítója egy DMT-trip során kapott látomásokat ábrázol.
Tökre emlékszem, hogy születésnapomra kaptam meg ezt a lemezt egy Media Markt-ból, aminek iszonyatosan örültem. Ez volt az első Tool kiadványom, amit aztán újra meg kellett vennem, hiszen annyit hallgattam,hogy a végén már nem vitte a lemezjátszó. A dalok ennyi idő elteltével is megtudják mutatni újabb és újabb arcukat. Most éppen a The Pot-ba vagyok megint szerelmes, de nézzük csak, hogy mi is van ezen a remek, időtlen kiadványon. Elfogult leszek,hiszen ez az egyik kedvenc zenekarom.
Az albumot nyitó Vicarious-t szerintem ezer közül is felismeri, aki hallotta már a zenekart. Az elején tisztázódik, hogy ez az album nem lesz olyan, mint az elődje, noha ez a tétel, illetve a Jambi a két legkeményebb dal a lemezen. Sokszor érzem azt, hogy igazából ez a két szerzemény egy mű, amit az idő múlásával ketté szedett a zenekar. Hatalmas húzása van a dalnak, ami az elhidegülés, az érzéketlenség témáit boncolgatja. Legalábbis számomra ez jön át a szövegekből. Fontos megjegyezni, hogy minden ilyen megjegyzésem az én felfogásom, az én látásmódombat tükrözi, közben meg lehet, hogy teljesen más a valóság. Egyszerűen képtelen vagyok megunni a dalt, ez az, amit még talán soha nem nyomtam tovább, ha lejött egy playlisten. Rettentő érzés még ennyi év után is, amiről szól az egész. Vagyis nekem rettentő, nem hiába nem nézek tévét. A szólós rész remekül fel van építve és a különböző agyon csavart részek remek egymásba simulnak. Mikor jobban neki megyek időnként ennek a szövegnek olyankor mindig lelövöm egy időre a közösségi médiát, mert magamat látom kicsit, ahogy görgetek, és ez nem feltétlenül viszi előre az életet. A Jambi nyitó riffje az egyik kedvencem, amit valaha a Tool csinált. Adam Jones-nak ez a speckó pengetős technikája egyszerűen a kedvencem. Iszonyat egyszerű, de olyan ízt tud adni egy-egy dalnak, zseniális. Danny betéteit, samplejeit csak dicsérni tudom és azt az egységet amit a zenekar alkot. Hihetetlen a számomra, hogy ez a három faszi bemegy a stúdióba és metronóm nélkül, együtt így játszik. Ezt amikor először hallottam el sem akartam hinni, szinte lehetetlen, de pontosan ez adja a Tool igazi ízét. Lehet, hogy szarrá gyötörnek egy dalt, de amennyiben ilyen albumok készülnek, akkor tegyék. Engem az se zavar, ha évtizedenként jön ki egy ilyen szerzemény. A Wings For Marie (Pt 1) és a 10,000 Day (Wings Pt 2) egyértelműen Maynard anyjához szólnak. Már ugye korábban elírtam, hogy miről is szól ez a dolog, így nem ismételném meg. Azt azonban fontos megemlíteni, hogy Maynard anyukája mélyen vallásos volt, amit a fia nem igazán tudott elfogadni. És ez a dal is egy olyan szerzemény, aminek, ha nem mész utána, nem tudod a mögöttes tartalmat, ahogy azt tettem tizenhét évesen, akkor nem igazán fogod érteni. Persze a dal tetszik, bele képzeled a saját valóságodat. Be kell vallanom, hogy sokáig hadilábon voltam az angol nyelvvel és nagyon sokszor inkább csak érzéseket kötötem egy-egy dalszöveghez. Beleképzeltem a saját valóságomat. Oké, azért értem ezt-azt, de sokkal inkább működött bennem az, hogy a saját gondolataimat fűztem hozzá. Így ezek a dalok is nagyon sokáig nem ütöttek akkorát, amilyenek valójában. Ráadásul a Part 2 a leghosszabb szerzemény a lemezen, ami így is hosszabb, mint egy óra. Pontosabban tizenöt perccel hosszabb. Ez a két szerzemény valójában egy iszonyatosan hosszú utazás, egy asztrális utazás, ami segíthet kiszakadni a testedből, hogy arra figyelj, ami fontos, de mégsem veszed észre. Annyira monotonak a gitárok, a basszus az egész, de mégsem bírod ki, hogy ne hallgasd.
Ahogy mondtam a The Pot most hatalmas kedvencem. Olvastam egy interjút, amiben Maynard azt mondja, hogy soha nem élt tudatmódosító szerekkel, de efelől van egy nagyon komoly kételyem. A súlyosság még egyszer visszaköszön az albumon. Adam nyújtásai zseniálisan beszippantják az agyamat a valóságot pedig teljesen elvesztem. Ezért is van az, hogy tőlem minden évben jöhetne a zenekar, vidáman nézném meg őket újra és újra, még, ha ugyanazt a kilenc dalt játsszák is. A szöveget tekintve… Ez is olyan, amit tizenévesen máshogy képzeltem el. De hát, ha le kell hugyozni a vízforralót akkor mit csináljunk? A Lipan Conjuring hallgatása közben nekem mindig beugrik a The Doors My Wild Love dala. Remek átvezető, remek kiegészítő dal, teljes értékű, még úgyis, ha alig hosszabb, mint egy perc. A Lost Keys (Blame Hofmann) nekem megmutatott egy teljesen másik világot anno. Egy olyan világot, ami eltompítja azt, amit addig valóságnak hittem.A traumák feldolgozása, szerintem központi szerepet vállal ebben a dalban. A gitársound zseniális, rémisztő, de mégis …. Van benne valami. Ahogy pedig beindul a dal, akkor igazán olyan, mintha beütne valami. Kitágul a pupillád és pafff.
Majd megérkezik a Rosetta Stoned. Szövegileg megint csak egy érdekes alkotást kapunk, de ne felejtsük el, hogy a Rosetta Stoned nem egy mai dolog. A kő egy granodioritból készült sztélé, amelyre három változatban vésték fel az i. e. 196-ban, az egyiptomi Ptolemaiosz-dinasztia idején kibocsátott rendelet szövegét, V. Ptolemaiosz Epiphanész király nevében. Erről azért nem sokan írnak dalt. Külön érdekes a megafonból hallgatni a szöveget. Intenzív, tempós szerzemény, ahol komoly kihívást jelent figyelni mindenre. Nekem nem is szokott menni. Ilyenkor vagy az van, hogy csak élvezem a dalt, vagy pedig meghallgatom úgy, hogy most kimondottan csak a dobokra figyelek. Egyszerűen hihetetlen, hogy ez a három faszi olyan, mintha három különböző dalt játszana és egyszerre befejeznék. Lehet, hogy a Tool igazából jazz? Az Intension az a szerzemény, amihez igazán hangulat kell, de ha ez nem lenne a lemezen, akkor a Right In Two nem ütne akkorát. Ami érdekes, hogy a lemez vége felé berakni egy ennyire hosszú és ennyire jó szerzeményt az valami zseniális húzás. Emlékszem, hogy mekkora dolog volt amikor Pesten eljátszották, még most is libabőrös leszek tőle. A Viginti Tres fura zaj, semmi több. Nem is feltétlenül kellene a lemezre, de ha nem lenne akkor meg hiányozna !
