A budapesti underground színtéren jól ismert The Trousers hetedik nagylemeze, a Necessary Evil nem hirtelen irányváltás eredménye, sokkal inkább egy hosszabb út újabb állomásaként érkezett. A zenekar hangzása az évek során fokozatosan alakult: az indie rocktól jutottak el egy karcosabb, bluesosabb, garage rockos megszólalásig, ahol a rock ’n’ roll alaplendület és a koszosabb hangszínek egyaránt hangsúlyosak.
Ami azonban végig változatlan maradt az elmúlt húsz évben, az az angol nyelvű dalszövegek következetessége és az a feszes hangzás, amitől könnyen egy amerikai road movie közepén érezheted magad – chopperrel a segged alatt. A magas színvonal adott, a kérdés inkább az, hogy ha a Necessary Evil nem fordulópontnak készült, akkor mit tud kezdeni a zenekar a saját, jól bejáratott eszköztárával 2025-ben.
Az album elején az All Through The Night és a Restless In Peace még a banda direktebb, feszesebb oldalát mutatja: gyorsabb tempók, határozott gitártémák, nincs megállás – az előbbi némi pimasz, punkos éllel, az utóbbi erősebb hard rockos ízzel rögtön magával ragad. Ahogy azonban haladunk előre a lemezen, a hangulat fokozatosan sűrűbbé válik. A karcos Second Hand Suicide már a címével is sokat sejtet: visszavesz a lendületből, inkább súlyra és ismétlésre épít, és egyértelműen lefelé húzza az album hangulati ívét. A Laura Palmer ezt az irányt nem töri meg, inkább tartja a tempót, és egy különleges atmoszférára épít – mint a Twin Peaks, ahol minden ismerős, mégsem érzed magad igazán biztonságban.
A lemez második felében több a pörgés, de a hangulat nem válik könnyeddé: megmarad benne az a sötétebb energia, ami az egész anyagot összefogja. Közben az is egyértelművé válik, hogy senki nem akarja túldominálni a dalokat, az ének sem – ettől szépen átjön a feszültség és egyfajta befelé forduló hangulat. A szövegek sem magyarázzák túl az életet, inkább csak villantanak, és rád bízzák a többit. Jó példa erre maga a Necessary Evil, amelyben a „szükséges rossz” gondolata vissza-visszaköszön: mintha tudatos cél lenne, hogy nem kell mindent túlbonyolítani vagy feloldani – néha egyszerűen csak el kell fogadni bizonyos helyzeteket. Zeneileg is feszes tempóval és határozott húzással halad tovább, sallangok nélkül.
A spontán, egyszerű és gyors tempójú Face From The Sun kínálja a whiskey-kólát, és ha már sok volt belőle, a pszichedelikus blues és rock finom metszetében, különleges hangszereléssel – szájharmonikával és női vokállal – beköszön a Fall From The Pain. A lassabb, atmoszférikusabb dal hagyja kibontakozni a hangszereket, és egy súlyosabb, elidőzős hangulatot tart fenn végig, szóval ezen a ponton tuti az is elszáll, aki eddig ellenállt.
A zárás aztán elengedi a gyeplőt. A Drive Me To The Stars egy zseniális befejezés: elsőre azt hinnéd, hogy a történet szépen, lassan lecseng az utolsó akkorddal, de a szám a második felében a gázra lép, és kivezet ebből a kissé mélabús állapotból – egyszerre zár le és enged határozottan előre.
Annak ellenére, hogy a dalok kifejezetten változatosak, zeneileg végig megvan az összhang, a lemez nem mászik el túlzottan egyetlen kimondott irányba sem. A gitárok nem villognak, inkább feszültséget tartanak fenn, a ritmusszekció pedig következetesen egyben tartja a dalokat. A hosszabb, elidőzőbb részek és a lobbanékony megoldások úgy váltják egymást, hogy fel sem tűnik. Minél többször hallgatjuk végig, annál világosabbá válik, hogy egy tudatosan, egyben gondolkodó anyagról van szó. Nincs benne pózolás, nincs hősködés, és nincs megfelelési kényszer – csak egy következetes, őszinte és komorabb hangulatú remek lemez a The Trousers-től.
