A Hatebreed mindig azon zenekarok közé fog tartozni, akik valami miatt fenntartják az érdeklődésem. Amikor láttam, hogy az egyik kedvenc lemezem a zenekartól húsz éves, egyből tudtam, hogy meg kell simogatni. Bizony idősödik szépen a Supremacy.

Ez a lemez akkor jelent meg, amikor engem nagyon eltalált a metal. Amikor minden új muzsikára nyitott voltam és jöhetett bármi, kíváncsian fogadtam. Előtte már egyszer láttam a zenekart a Sport Szigeten, de akkor még nem ástam bele magam jobban.  Aztán el telt egy kis idő, az érettségi átadása után pedig mankóra támaszkodva, gipszelt lábbal elindultam az A38-ra, ahol a zenekar éppen ezt az albumát népszerűsítette. Nem mondom, hogy gipszelt lábbal a legjobb ötlet a budysurf, de életem egyik legjobb Hatebreed koncertje volt, és egy életre megvettek kilóra.

A koncert óta majdnem eltelt húsz év, és még mindig megfájdul a nyakam, ha arra az estére gondolok. A zene pedig cseppet sem vesztett az éléből, sőt mi több! Nekem még mindig az egyik kedvenc lemezem a metal ezen rétegéből. A Supremacy mögött ott van Jamey Jasta saját személyes harca: a lemez témája nem csupán düh és bombasztikus riffek halmaza, hanem a belső démonok legyőzésének és az önmagunkkal való szembenézésnek a hangja is. Jasta maga így fogalmazott: az album fő üzenete a depresszió, szorongás vagy elszigeteltség legyőzése önmagunkban kezdődik. Zeneileg a Supremacy nem kockáztat sokat: a dalok gyors egymásutánban követik egymást, mint egy kegyetlen edzésprogram. Az albumon tizenhárom tétel található, amik egytől egyig megmozgatják az embert.

A Defeatist nem szarozik sokat. Egyből megmutatja, hogy a lendületből és a soundból nem adott alább a zenekar. Régi kritikákat olvasva az az információ jött,hogy nincs elég fogós himnusz a lemezen. Engem már az első nyitó dal meggyőzött,hogy ez nem igaz ! Primitív, agresszív és magával ragadó már ez a szerzemény is. A Horrors Of Self pedig… Jasta valami hihetetlen módon kiordítja a lelkét is. Amikor pedig a basszusgitár és a dob kiállás van az tökéletesen megmutatja, hogy a zenekarban milyen energia van. Aki nem ordítva a vokált az nem is érti ezt a dolgot. A Mind Over All hasonló lendülettel megy tovább előre. Nem hagyja, hogy egy percre is megpihenni. Jasta kitartott ordítása zseniálisan átadja az egész lemez frusztrált hangulatát. Imádom, pont. A To The Treshold egy olyan dal, amit tipikusan edzés közben kell hallgatni vagy koncerten, hogy hanyatt vágjon az ereje. És talán ez a zenekar legnagyobb erőssége, hogy hatalmas energia van az összes dalban. Kissé dallamosabb megközelítés, de az agresszió mit sem csökken.

Aztán pedig következik a Give Wings to My Triumph Ez már a motivációs vonal teljes kiteljesedése. Jasta szövegei itt szinte mantraként működnek: önbizalom, túlélés, győzelem. Zeneileg nem forradalmi, de hatásos és feszes. Az album főattrakciója pedig a Destroy Everything, ami egy zseniális szerzemény, nem hiába álta ki az idők kemény próbáját. Ha Hatebreed szótár létezne, ez lenne az egyik címszó. A Divine Judgment személyében a sötétebb tónus, kissé komorabb hangulat uralkodik el. A dal jól működik az album közepén, mert nemcsak erőszakos, hanem feszültséget is épít. Az Immortal Enemies egyértelműen felrobbantja a hangulatot bármelyik koncerten. Klasszikus hardcore punk gyökerek keverednek metalos erővel. Rövid, tömör, lényegre törő. A Proven a régi időket idézi fel egyértelműen. Az album egyik leginkább régi iskolás dala. Itt minden a ritmusra és az egyszerű, ütős szerkezetre épül. Nem akar többnek látszani, mint ami. A Perseverance felkészít az album zárására, amit pedig az album címadó dala követ el. A címadó dal méltó zárás. Monumentális, magabiztos és harcias. Összefoglalja mindazt, amit az album képvisel.