Tizenhatodik nagylemezét adta ki a múlt héten a német thrash színtér egyik alappillére, a Kreator. A tízdalos, háromnegyed órás album változatlan felállással készült, és jól illeszkedik a zenekar legutóbbi albumainak sorába.
Az előző Kreator album három és fél éve jelent meg, és a valóban intenzív turnézás mellett a főnök Mille Petrozza írt egy könyvet a korai időszakról (Your Heaven, My Hell), valamint készült egy dokumentumfilm is a zenekarról, ez a Hate & Hope címet kapta. Jól mehet neki a multitasking, ugyanis az idei nagylemez munkálatait már 2023 őszén megkezdték. A szemet gyönyörködtető külcsín Zbigniew Bielak tehetségét dicséri; ő több Ghost lemez borítóját is jegyzi. Ha már újra divat a vinyl, akkor tényleg ilyen minőségű grafikát érdemes passzintani hozzá, bizonyára jól mutat nagy méretben is.
A belbecs tekintetében a zenekar folytatja a megkezdett utat a „powermetalosodás” irányába. Kis léptekkel haladnak, ez igaz, de Mille ezúttal sem korrigálta a csatahajó haladási irányát. Nem ma kezdődött, hogy a Kreator feszegetni kezdte a thrash metal megkövültnek látszó határait, az már inkább az utóbbi lemezek fejleménye, hogy ezt a befogadhatóbb, hagyományosabb muzsikák irányába teszi. Szintén megszokhattuk, hogy a műhelyükben általában erős anyagok születnek, ez alól a Krushers of the World sem kivétel.
Az első dal, a Seven Serpents azonban a leghagyományosabb euro-thrash kalapálással adja meg az alaphangot. Mintha csak azt üzenné, hogy nyugi, talán lesz pár meglepő fordulat, de attól még a lényeg változatlan. A dobkiállások és a dallamos szóló a magas szintű muzikalitást húzzák alá, a kórus-effekt viszont furán hat. Amilyen lassan épül fel az eleje az északi-jellegű főriff ismételgetésével, olyan nagyot üt (szó szerint), amikor Ventor elfoglalja a munkaállomását és úgy rendesen odalép neki. A kettes Satanic Anarchy már in medias res indul, itt az első komolyabb meglepetést a gyorsan érkező refrén okozza. Ebben ugyanis Mille tiszta hangon, dallamosan énekel. Mármint tényleg. Arra azért kicsi az esély, hogy ő lesz az Operaház egyik vendégművésze a következő szezonra, mindenesetre érdekes felfedezés, hogy erre is képes. A harmadikként elővezetett címadó dal akkora bólogatós riffel indul, hogy rövid időre azt is elfelejtjük, hogy thrash lemezt hallgatunk. Tetszik, mennyire törekszenek a változatosságra.
Az obligát sztárvendéget a Tränenpalastban sütik el, aki nem más, mint Britta Görtz, a Hiraes énekesnője. Britta károgása ízlésesen ellenpontozza Mille antihangját – na jó, csak vicceltem: ha nem figyelsz oda, fel sem tűnik, és igazából a dal is a jellegtelenebbek közül való. Amikor már kezd hiányozni egy kis cséplés, jön a Barbarian, ami kimondottan jólesik így a lemez közepén. Ha jól emlékszem, nem exponálták előzetesként a felvezető kampányban, pedig az egyik legerősebb dal. A verze fékevesztett száguldozás, az egyszavas refrén szinte kiált a közönség-énekeltetésért, jó a kiállás a közepén, és a slayeres-visítós szóló is tetszik.
Hasonló mederben folyik a Blood of Our Blood is. Mit folyik? Zubog! Viszont az egyik riffje pont ugyanaz, mint a Heartworké a Carcasstól, ami azért elég kínos. Nem én vagyok a legnagyobb Carcass szakértő, de a Heartwork talán a legnagyobb „slágerük,” sőt, az MTV rockműsorának, a Headbangers Ballnak is évekig ez volt a főcímzenéje. A szóló viszont megint parádés, úgy általában is igaz, hogy Sami Yli-Sirniö szólómunkája a lemez egyik alapvető építőköve. Aztán lezárásként egy gyors vadulás jön, majd megint az a riff. Kérlek, mondjátok, hogy csak belemagyarázom!
A Psychotic Imperator akár Arch Enemy is lehetne az Alissa-érából; hogy ez kritika vagy elismerés, azt ki-ki döntse el saját preferenciái szerint. Itt is nagyobb szerepet kap a kórus effekt, ami nagyon tájidegen, de fogadjuk el, mint a sokszínűség egyik megnyilvánulását. A dal vége viszont végre egy rendes zúzda, a piros mezőig taposott duplázóval, csuklózsibbasztó riffeléssel. Lehetne még pár ilyen, illetve úgy általában több tüskésebb, barátságtalanabb epizód. A hangzás is szépen le lett kerekítve, Jens Bogren producer finom csiszolópapírral végigment a mesterszalagon, és minden göcsörtöt és vadhajtást eldolgozott. Tisztán és erőteljesen szól, de a dobok nem visszhangoznak az agyunkban, a riffek nem vágnak a húsunkba, és az ének mintha csak kísérné a hangszereseket, pedig fordítva kellene lennie.
Hiszitek vagy sem, a lemezt záró Loyal to the Grave egy rockhimnusz, akár a Sabaton is játszhatná, vagy az Amon Amarth, ha Johan kicsit visszavenne a bömbölésből. Értem, hogy előtte végigdöngették a teljes B-oldalt, de akkor is furcsa egy ilyennel útjára engedni a hallgatót. És megint elsütötték a kórust, jó hosszan. Azt javaslom, ha van még 4 perced, indítsd újra a lemezt és hallgasd meg még egyszer a Seven Serpents dalt. Jobban esik úgy felállni, ha az a vége.
A nemrég szintén új albummal jelentkezett Testamenthez hasonlóan Mille és társai is több irányba nyújtózkodnak a thrash metal felségterületéről, csak ők kevésbé drasztikusan: lassú szám egyelőre nincs, de a black metallal kokettáló károgás sem. A német szaksajtóban látott magas pontszámok és a jól felépített várakozások miatt eleinte azt éreztem, hogy „azért nem akkora nagy szám” a Krushers of the World, de be kellett látnom, hogy igazából semmibe nem tudok belekötni. Aki követte, milyen irányba haladt a Kreator az utóbbi években, inkább csak az út következő állomását konstatálja majd, és nem lesz csalódott. Én alapvetően rokonszenvezek a zenekarral, tetszett is a lemez. Akár három-négyszeri folyamatos hallgatás közben sem fogy ki a szufla belőle, nem lesz monoton, unalmas pedig a legkevésbé sem. A műfaján belül szerintem túlságosan jólnevelt és élére vasalt, egy kis karcosságot még elbírt volna, de korrekt pályamű a tágan értelmezett thrash metal kategóriában.
Aki még nem tudná, annak mondjuk, hogy a Kreator lemezbemutató turnéja Budapestet is érinti. Április 13-án a Barba Negrában igazi tuka-tuka minifesztivál lesz, hőseink előtt az Exodus, a Carcass és a Nails teszik próbára az épület statikáját.
