Az új Megadeth nagylemez megjelenéséhez kapcsolódóan egy mozifilm is készült, ami egyszerre dokumentumfilm, valamint az új dalok premier előtti bemutatkozása. Megnéztem a Megadeth – A maszk mögött filmet.
Régen jártam már moziban, és még annál is régebben vásároltam élő embertől, fizikai formában mozijegyet. Az első hidegzuhany az volt, hogy 319 koronát fizettem érte, a második pedig, hogy ezért nem valami színes kartonpapírt, hanem egy snassz teszkósblokkot kaptam, rajta egy QR-kóddal. Végül a harmadik, hogy a belépéskor nem volt jegyellenőrzés, simán besétáltam a Cinema City – Slovanský Dům egységébe. Boomer-derpegés vége, a film ugyanis remek volt, ráadásul alig volt reklám, óra tízkor már forgott is.
Dave Mustaine röviden köszöntötte a nézőket, és már indult is az első dal, a Tipping Point videóklipje. Az első pillanatokban mind a négy zenész nevét kiírták, de végül egyedül Dave beszélt a filmben, a többiek csak a zenélős jelenetekben villantak fel néhány pillanatra. A film úgy épült fel, hogy sorban lejátszották mind a 10+1 friss dalt, és amint véget ért valamelyik, Dave megosztott róla néhány gondolatot. Három-négy dal a hozzá forgatott videóklippel szerepelt, a többi pedig dalszöveges videóval, egyszerűbb vizuállal. A beszélős részeket sem lihegték túl: a zenekar próbatermében vagy stúdiójában Dave egy asztal mögött ül, és egy riporternek beszél, akit viszont nem látunk. Két, talán három kamerával vehették fel, ezekből az egyik kézikamera volt, annyira azért nem statikus a látvány, mintha egy youtubert néznénk.
Csinált már más is hasonlót, legutóbb épp a Metallica a 72 Seasons album kapcsán, de számomra ez volt az első ilyen élmény. Most, hogy részt vettem rajta, azt mondom, ez az ideális módja egy új lemez megismerésének, bárcsak mindig így lehetne! Ülünk a sötét teremben, nincsenek zavaró tényezők, a mozi hangrendszerén tisztán, hangosan szólal meg a zene, kiírják a szövegeket is, majd utána maga a szerző adja meg a kontextust.
Az új számok sorozatát nemcsak az elmondott háttérinfók tagolják, hanem visszaemlékezések is. Így a friss lemezzel párhuzamosan a Megadeth történetén is végigmegyünk. Ez ugye 17 albumot és bő négy évtizedet jelent, de mivel nem ezeken van a fő hangsúly, csupán néhány mondat hangzik el róluk, illetve Dave megoszt pár anekdotát is. Van egy kevés archív felvétel is, de jobbára csak fotók. Szerintem jól találták el az egyensúlyt: többet nyújt, mintha csak az új cuccról lenne szó, de nem is vesznek el a legendárium részleteiben. Még így is volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy a háromnegyed órás lemezből kétórás filmet rétestésztázni talán túlzás, de végül annyi újat és érdekeset tudtam meg, hogy azt mondom, így kerek.
Egy sztorit el is spoilerezek: Cliff Burton, az eredeti Metallica basszusgitáros haláláról Dave a Megaforce kiadó kollégáitól értesült, és nemcsak a hír taglózta le, hanem az is, hogy a metallicás srácok még csak fel sem hívták, pedig a korai időkben együtt zenéltek. Aztán hazament, és egy füst alatt megírta az In My Darkest Hourt. De mesél a hithez és Istenhez való viszonyáról, különösen annak tükrében, hogy ebből mennyit oszt meg a közönséggel és miért. Megtudhatjuk, hogy a Countdown to Extinction borítóját Hugh Syme eredetileg nem is a Megadeth számára készítette, azt is, hogyan alakult Dave első találkozása Al Pitrelli gitárossal, illetve hogy a Super Collider borítóképe a CERN hivatalos fotója. Büszkén meséli, hogy míg az ősidőkben egy hamisítvány gitárja volt, ma már ő a Gibson egyik márkanagykövete.
Számomra a legnagyobb varázslat mindig a dalszerzés folyamata, már csak azért is, mert ezzel a tálentummal nem rendelkezem. Noha itt sem láthatunk olyan képsorokat, ahol éppen megszületik egy riff vagy dallam, de legalább Dave sokat mesél erről. Elmondja, hogy a zene, a szöveg és a dallam egyformán fontosak, majd hosszan méltatja Teemu Mäntysaari gitárost, akit igazi virtuóznak nevez. Teemu nemcsak a szólók, de a dalszerzés és az általános ötletek terén is sokat tett hozzá az új albumhoz.
És persze beszélni kell a Ride the Lightning dalról is, aminek Dave a társszerzője. Ez volt az egyik utolsó, amit még a Metallica tagjaként írt, és most, jó 40 év után meghallgathatjuk az ő verzióját is. Ami mellesleg szinte egy az egyben az „eredeti”, csak persze jobban szól, mint Hetfieldék 1984-es felvétele. Ez a dal bónuszként szerepel majd a lemezen, és már az előtte hallható utolsó tétel, a The Last Note is egy elköszönés, de a Ride-feldolgozással Dave a Metallica-sztorit is lezárta. Ő maga úgy fogalmazott, hogy ezzel állít emléket a korai időszaknak, de továbbra is azt gondolom, hogy ez egy okos médiahekk, nem több.
De mindegy is, örülök, hogy megnéztem a Megadeth – A maszk mögött filmet. A mozis premier legnagyobb előnye a zenehallgatás minőségi élménye, de az interjús részek is érdekesek voltak. Ha lemaradtál róla, jövő szombaton még vetítik néhány helyen, de ha esetleg később felkerül a Youtube-ra vagy kijön DVD-n, úgy is csak ajánlani tudom.
És bizony, a lemez is kimondottan jó lett, hamarosan arról is értekezem majd, addig pedig álljon itt alább teljes egészében:
