Messze nem mindig osztom azt a nézetet, hogy ha egy zenekar nem talál fel semmit és nem nyújt újszerűt, akkor nyugodtan maradhatunk az eredeti(ek)nél. Főleg amennyiben a stílusteremtőket követő korosztályok képviselőiről van szó, akik adott esetben akkor érkeznek, amikor mestereik, ikonjaik már más irányba fordultak, netán megfáradtak vagy éppen visszavonultak. Számomra erről szólt ez az este a három frontcsajos csapattal, akikhez eddig nem volt szerencsém. A mai európai színtér másod-vagy harmadvonalához tartozó formációk szórakoztattak vérprofi módon.
Ráadásul mindhárman megfordultak Magyarországon az utóbbi években – a Beyond The Black 2017 óta rendszeresen jár hozzánk –, amit a fogadtatásuk és a nézőszám egyaránt jól tükrözött.
Seraina Telli 2024-ben mutatkozott be a magyar közönség előtt ugyanitt. A svájci hölgy útja a Burning Witches-féle heavy metaltól (a boszorkák első két albumán szerepelt) vezetett az alter pop-rockhoz, és énekes-dalszerzőként valóban kiteljesedett ebben a közegben. Ahogy előadóként is. A produkció nem mást takart, mint magát Serainát a mikrofon mögött, na meg gitáros és billentyűs poszton, illetve Mike Malloth dobost, valamint az ő virágba borult, indákkal átfuttatott hangszerparkjukat. Alapvetően a tavaly megjelent Green külcsínjéhez idomult a díszlet és a főhősnő öltözékének színvilága. Utóbbira fenntartások nélkül tudom használni a “menő” jelzőt, a színpadon nyújtott teljesítményre nemkülönben. Arra a fesztelenségre és arra a megnyerő kommunikációra gondolok itt, amely az egész programot jellemezte.
Mindezzel bármilyen zenei stílust közelebb lehet hozni az emberhez, és az évezred elején készült Anouk-anyagok által ihletett – ez volt a első benyomásom – igényes pop-rock is hamar utat talált hozzám. Odahaza rendre a sikerlisták élvonaláig viszik a Telli-albumok, és őszintén remélem, nincs messze az az idő, amikor komplett zenekarral is hallhatók lesznek élőben ezek az életvidám, érzelmes, de a legkevésbé sem csöpögős-szirupos dalok. Rokonszenvemet tovább növelte, amikor Seraina percekkel a levonulás után már a merch pultnál bukkant fel. Nekem egyértelműen ő okozta az est nagy meglepetését. Nem mellékesen a progos behatású Dead Venus zenekart (ugyancsak az ő “gyermeke”) is érdemes követni.
A német Setyøursails az évtized eleje óta küzdi be magát a nemzetközi mezőnybe. Eddigi két budapesti fellépésük folytán láthatóan sokan ismerték már a jellegzetes fekete fejfedőben nyomuló Jules Mitch vokalistát és társait. A legutóbbi alkalomhoz képest több játékidőt kapott a négyes, így bővebben meríthettek a két esztendővel ezelőtti Bad Blood lemez nótáiból, hozzácsapva ezekhez pár régebbi számot. Színpadképük puritánabb nem is lehetett volna. A három srác közül André Alves gitáros leginkább a horgászsapkájával keltett feltűnést, míg Nicolai Hoch basszernek alighanem bérlete van valamelyik konditerembe és tetoválószalonba otthon Kölnben.
A show-felelős kétségkívül “Kalapocska kisasszony”. Megállás nélkül pörgött, rengeteget beszélt a publikumhoz. Moshpitet, sőt letérdelésből felugrást (erre vajon a “jumpdafuckup” a megfelelő szakszó?..) is levezényelt. Egy efféle modern, áramvonalasan dallamos - grooves-os metalcore csapat frontjára pontosan ilyen energikus személyiség való. Egyedül a közkeletű “fuck” szócska túlzásba vitt használatát találtam visszatetszőnek tőle. Nyilván nem lehet minden női előadónak kötelező a kifinomult, szépirodalmi stílus, pláne ebben a műfajban, azonban a mértéktartás nélküli trágárságtól senki nem lesz vagányabb.
A Beyond The Black mára stabilan kiépített véderőpontja lett a szimfonikus metalnak Európában. Mi több, minden újonnan érkező számára ideális belépőzenekarnak tekinthetők a gitárzenék világába. Dalírói készségük elvitathatatlan, és Jennifer Haben személyében olyan énekesnő áll a banda élén, aki nem csupán a küllemével hódít, de az emlékezetes dallamokhoz is nagyon ért. Jómagam – aki nem különösebben feszülök a metalnak ezen irányzatáért – úgy álltam a koncerthez, hogy legfőképpen rajta múlik, mennyire győz meg a Beyond The Black élőben.
Nos, a hangját tekintve kifogástalan formát mutatott a talpig feketébe öltözött Jennifer. Megjelenésével és mozgásával sokat tett azért, hogy folyamatosan magára vonja a nagyérdemű figyelmét, sőt a rajongótáborhoz írt Ravenst méretes szárnyakkal a hátán adta elő. Egyéb vonatkozásban már óvatosabban nyilatkozom. Hősnőnk sokat mosolygott ugyan, konferálásban viszont kevésbé jeleskedett. Meglepően ritkán szólt az egybegyűltekhez (mármint az egyes dalok közti köszönetnyilvánításon kívül), tényleges üzenetet pedig egyedül a Let There Be Rain előtt adott át, amikor arról elmélkedett, hogy amennyire sokat érintkezünk a virtuális térben, annyira elszigetelődünk egymástól a való életben. Ám ugyanezt a turné bármely más állomásán ugyanígy elmondhatta, és a 2026 első napjaiban megjelent Break the Silence albumot is hasonló gondolatokkal vezette fel a társaság, szóval éreztem némi távolságtartást.
A többiek közül Chris Hermsdörfer gitáros színpadi akciója érdemel említést. A fickó jó kiállású, ízig-vérig metal muzsikus. A session zenészként alkalmazott Linus Klausenitzer bőgős szintén szimpatikus fazon, bár (talán státuszából is adódóan) nem igazán tolta magát előtérbe.
A kitűnő érzékkel felépített, dinamikus műsor közepén a pihentetős blokkban a Paralyzed és a Wounded Healer ambientesen áthangszerelt egyvelege érkezett a Ravens előtt. Ezt leszámítva mindent ugyanúgy játszott a csapat, ahogyan lemezre rögzített – bizony, a The Floodból se spórolták ki azt a rémes robothangot. A szimfonikus elemek és a bombasztikus kórusok (lásd-halld pl. Let There Be Rain) gépről szólaltak meg, ami fölött kegyesen át lehet siklani, azt azonban sajnáltam, hogy a The Art of Being Alone-ban meg sem kísérelték a vokálozásban is aktív Hermsdörferrel visszaadni Chris Harms (Lord Of The Lost) témáit.
Széles közönségréteget célzó, tipikusan “középre igazított” produkció volt ez: lekerekített, refréncentrikus nóták időszerű, közérthetően megfogalmazott mondanivalóval, az ezen a szinten elvárható vizuális adalékkal megtámogatva, néhol természetesen össznépi tapssal, együtténekléssel kísérve. Nem szívesen említem a származási helyet ebben az összefüggésben, de náluk is kijött a közhelyszerűségig emlegetett germános mérnöki precizitás, noha a lélek sem hiányzott azért az összhatásból, hála elsősorban Jennifernek. Ha a Break the Silence kellőképpen betalál – értsd: elegendő számú új hívet hoz a meglévők mellé –, akár a felső ligába is emelkedhet a Beyond The Black.
