Három év után újra beköszönt Budapestre az Architects, és ezúttal nem érte be a Parkkal: egyenesen a Papp László Arénát vették célba, hogy letolják első hazai arénakoncertjüket. A brit metalcore‑brigád mellé a francia Landmvrks és a mostanság igencsak felkapott President is beszállt a buliba. Ez a hármas csomag pedig már előre garantálta, hogy itt bizony nem lesz megállás: zúdul a modern metalcore minden mennyiségben. Bár hosszúnak ígérkezett az este, és hát hétköznap ide vagy oda, az aréna a főműsorra majdnem rogyásig megtelt.
A 2025‑ös év egyik nagy rejtélyeként berobbant President anonimitásával alaposan felkavarta az állóvizet, komoly találgatásokat és kíváncsiságot generálva. Kétségtelen, hogy megjelenésük új lendületet adott egy amúgy is átalakulóban lévő műfajnak. Nem tagadom, bennem is megvolt a kérdés: indokolt‑e az a hatalmas hype, amely villámgyorsan köréjük épült egy rendkívül telített színtéren. Már ment a műsor, amikor megérkeztem az Arénába, és végül három számot sikerült elcsípnem a maszkos társulat előadásából. Az ének és a hangszerelés kifogástalanul és erőteljesen szólt, a vaskos, mély basszus úgy terült szét a térben, mint a pára a ködös Albionban. A teátrális megnyilvánulások és a minimális kommunikáció a közönséggel nem sok spontaneitásnak adott teret, és olyan érzetem volt, hogy a zenekar teljes mértékben az anonimitás vonzerejére építette precíz műsorát. Bár számomra a megkomponált színház kissé vérszegénynek hatott, körbenézve a közönség soraiban egyértelmű volt: a köréjük épített mítosz működik, és a végére még a mosh is belendült.
Amíg a President sejtelmesen szórta a varázsigéket az aréna népére, addig a Landmvrks ennek pontosan az ellenkezőjét tette. A marseille‑i ötösfogat olyan elánnal robbant be a színpadra, mint egy TGV, és egy pillanat alatt kizökkentette a közönséget a hétköznapi valóságból. A Creature nyitása után a Death következett, és innentől nem volt megállás. A Sulfur alatt teljes gázzal mozgásba lendült a küzdőtér, ami láthatóan a zenekarnak is kifejezetten tetszett. Florent Salfati és a banda lendületesen hozta a formáját, a gitárosok pedig olyan összhangban dolgoztak, mintha egyetlen ember játszana minden szólamot. A szett közepén a La valse du temps lelassította némileg a tempót, de nem tartott sokáig a „pihenő”. A második felvonás minden volt, csak nem sétagalopp: a Rainfall, a Blood Red és a Self‑Made Black Hole rendesen odavert, visszatért a mosh‑őrület, circle pit is akadt bőven. Ezek voltak az este legerősebb Landmvrks‑pillanatai, a zenekar színpadi energiája egyszerűen letarolta az arénát. Nem titok, nagy kedvencem a francia banda, így külön öröm volt ismét élőben látni őket. Az elején az ének hangosítása itt-ott döccent ugyan, és bár most nem ők vitték a főszerepet, a rövidebb setlista ellenére is erős alapot adtak az estének.
A brightoni Architects elképesztően hosszú utat tett meg azóta, hogy sok évvel ezelőtt előzenekarként láttam őket. Mára teljesen más szinten működnek, és amit a koncertjeikbe belepakolnak, az minden szempontból impozáns. A brit kvartett nemrég ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját, ennek megfelelően egy közel húsz dalból álló, greatest hits‑szettel érkeztek. A felvezetésben felcsendül a Queen‑klasszikus Don’t Stop Me Now, utalva talán arra is, hogy a formáció megállíthatatlan. A kezdés meglehetősen feszesre sikerült: az Elegy, majd a Whiplash indította be a gépezetet, Sam Carter vezényszavára pedig a közönség már tolta is a négyütemű fekvőtámaszt a küzdőtéren. A lendület csak fokozódott, és az újabb korszak egymást követő slágerei, mint a Curse vagy a When We Were Young, hatalmas erővel taroltak. Ahogy felcsendült az Impermanence, rögtön érezni lehetett, miért is a repertoár része: bár újabb korszak gyermeke, még mindig ott lüktet benne a régi Architects súlya és dühös energiája. A közönség Carter kérésére magasabb fokozatra kapcsolt, és innentől gyakorlatilag állandósult középen a crowdsurf, amire a Gravedigger csak ráerősített, és csalt némi könnyet az oldschool fanok szemébe.
Emlékezetes pillanatokból nem volt hiány: a Brain Dead még vendéget is csalt a színpadra, Florent Salfati a Landmvrksból szállt be a vokálba. Bár a setlista erősen támaszkodott az utóbbi két lemezre, és a stadionrock‑hangzás is magabiztosan működött, bőven akadt változatosság. A gondosan összeállított repertoár és az olyan súlyosabb darabok, mint a Black Lungs vagy az Everything Ends közötti kontraszt remek terepet adott Carternek, hogy megmutassa, mennyi mindent tud kihozni a hangjából, még ha az est elején ez nem is mindig érvényesült maradéktalanul, a végére minden a helyére került. A színpadkép egyszerű volt, és pont ezért működött: minden a zenére fókuszált. A fények is hozzáadták a magukét, és az egészben nem volt semmi mesterkélt.
Az este érzelmi középpontját az Everything Ends hozta el; ahogy az manapság lenni szokott, a telefonfények egy pillanat alatt ellepték a csarnokot. Innen aztán újra felpörgött minden az utolsó etapra: a Blackhole totális káoszt szabadított a térre, a szóló élőben még élesebben hasított, a Seeing Red pedig pimasz, dacos élével és feszes tempójával végleg elszabadította a közönséget. Az Animals súlyos, direkt lezárásként érkezett, és könyörtelen egyszerűséggel tette fel az i-re a pontot.
A President misztikuma, a Landmvrks nyers energiája és az Architects arénabiztos profizmusa együtt rajzolta ki az este ívét. Három külön világ találkozott, és talán ez az este nemcsak koncert volt, hanem egy pillanatnyi látlelet is arról, hogy a modern metalcore ma már magabiztosan érzi otthon magát nagyobb volumenben is.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
További fotók ITT és ITT. /A Presidentet a zenekar kérésére nem lehetett fotózni/
