A Stargod még tavaly novemberben jelent meg, a fiatal bostoni csapat negyedik albumaként, és ahogy a cikk címében is látható, épphogy lemaradt az év végi listámról.
Nem könnyű röviden körülírni, miben utazik az Astronoid. Szerencsére a lemezismertető keretei hosszabb kifejtést is lehetővé tesznek, így megpróbálhatok rendet vágni a látszólag ellentmondó műfaji besorolások közt. A leggyakrabban felmerülő címke velük kapcsolatban a post-metal, amivel csak az a baj, hogy eleve magában foglalja a műfajokon átívelő, nehezen definiálható jelleget. Ők maguk az „unextreme metal” (nem-extrém metál) meghatározást használják, miközben a hatásaik közt az Emperortól Devin Townsendig sok mindenkit nevesítenek. Erre persze gyorsan felkapjuk a fejünket, miközben szó sincs black metalos elemekről, különösen nem az ének terén. Sebiszabi kollégánk a 2025-ös év végét összegző remek videójában valami olyasmit mondott a lemezről, hogy „feelgood progos agyaskodás, 80-as évek vibe-bal”, és talán ez áll a legközelebb ahhoz, amit én is gondolok a Stargod kapcsán.
A legközelebbi zenei referenciapont a Coheed And Cambria lehet, akikkel amúgy már turnéztak is korábban. Rajtuk kívül a Soen és az Eldritch zenéjével is mutatnak párhuzamokat, amennyiben a vaskosabb zenei alapokra illesztett ultradallamos éneket vesszük figyelembe. Hallgassuk csak meg a Love Weapont, ami középtempós alapon thrash-riffekkel és egészen finom melódiákkal dédelgeti a fülünket!
Amennyire nehéz az Astronoid muzsikáját korlátok és címkék közé szorítani, annyira könnyű befogadni. Még szerencse, hogy a hallgatónak nem szükséges mindenféle műfaji skatulyákban gondolkodnia erről a 10 dalról, elég, ha csak hátradől, és hagyja, hogy vigye magával ez a háromnegyed óra. Nem szeretem, amikor egy lemezt utazáshoz hasonlítanak, mert olyan megúszós metafora, de amikor az első dal címe Embark, az utolsóé pedig Arrival, és még zeneileg is rímelnek, akkor azért adja magát.
Kifejezetten ügyeltek rá, hogy rövidebb, direktebb dalokban fogalmazzanak, és ezzel sikerült is emészthetőbbé tenni a zenéjüket. Míg előző nagylemezük, a 2022-es Radiant Bloom kapcsán Rattlehead18 kolléga azt emelte ki, hogy refrének és repetitív részletek hiányában kemény falatnak tűnhet, a Stargod esetében ilyesmitől nem kell tartanunk. A legtöbb dalban fogós dallamok és értelmezhető refrének lesznek a segítségünkre, és mindezt áthatja egy barátságos, pozitív légkör.
Emelkedett, szinte ünnepélyes hangulatban indul az Embark, és azt is megállapíthatjuk, hogy a billentyűs hangszerek kiemelt szerepet kaptak. Annak ellenére van így, hogy nincs billentyűs a csapatban, de a két alapítótag, Brett Boland énekes-gitáros-dalszerző, valamint Daniel Schwartz basszusgitáros mindketten használnak szintiket, és sokat kísérleteztek különféle analóg hangzásokkal. Ha már ott tartunk, jelenleg dobosuk sincs, ugyanis Matt St. Jean tavalyi távozását követően egyelőre trióban folytatják. Szóval nem lett synthwave banda belőlük, de olyan ügyesen zsonglőrködnek a billentyűkkel, hogy ezáltal hol gazdagítják, hol meg éppen levegősebbé teszik a megszólalásukat.
A kettes Love Weapon a lemez legjobban sikerült dala, legalábbis engem megvett a metálos riffjével és a himnikus refrénjével. Brett a feleségének írta, és annyi az üzenete, hogy mindig itt leszek neked, és mindig támogatni foglak. Nem konceptlemez a Stargod, de a készítése közben többen is elveszítették a szeretteiket, és ennek feldolgozása több dalban is megjelenik mint viszatérő téma. A Love Weapon témáját Brett anyósának halála adta. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a harmadik helyre szerkesztették a címadót, ami a lemez szintézise is lehetne. Szinte kapkodjuk a fejünket, annyi minden történik benne zeneileg, miközben fogódzónak végig ott vannak Brett éteri dallamai.
Emlékeztek a The Boys of Summer-re Don Henley-től? Mindig is szerettem azt a dalt, mert hiába egy rádióbarát megasláger, az elvont, sejtelmes világa, és mellé a rockos lüktetése mindig is kiemelte a mezőnyből. A Third Shot pont ugyanúgy indul, és még a verzéi is hasonlóak, majd egy furán disszonáns, mégis kitörölhetetlen refrén teszi emlékezetessé. Itt tapintható leginkább a 80-as évek progos hangulata, persze csak finoman, mértékkel.
Utána következnek az „utazós” dalok, vagy ha úgy tetszik, albumos dalok. Ezek kevésbé slágeresek a szó zuhany alatt fütyülős értelmében, ugyanakkor mindegyik hibátlan, és találni bennük olyan részleteket, hogy még sokadik hallgatáskor sem fogjuk ugratni egyiket sem. Az Explosive szintis középrésze, a Dream Protocol ’88 power metalos sodrása, a Depressed Mode űrbéli hangzása mind azt bizonyítják, hogy nem hétköznapi anyaggal van dolgunk. Érdemes megfigyelni a produkciós munka minőségét is, szívesen belelátnék Brett fejébe, miközben ezt a lemezt megírta, összerakta és producerelte – nem semmi meló lehetett. Aztán az Arrival-ben visszatér a nyitódal több motívuma, és annak színes-szélesvásznú hangulata is. Az utolsó perc már csak levezetés, megérkeztünk!
Olyan lemez a Stargod, ami szívvel-lélekkel készült, mesélni akar valamit, hatást kiváltani. És bizony működik a dolog, minél többet hallgatom, annál jobban tetszik, annál erősebb a bevonódás. Már az is nagy szám, hogy mindvégig képes szórakoztatni, és utána egyből újraindítod a lejátszást, de ennél többet is tud. A hallgató elkezd utánaolvasni, miről szólnak a dalok, megnézi a zenekar Instagramját, valamint reménykedve rákeres, terveznek-e európai koncerteket. (Egyelőre nem.) Ha azt mondod, hogy ez lenne a minimum, teljesen egyetértek, ugyanakkor a jelenlegi dömpinglemezek többsége még ennyit sem képes megugrani.
A tavalyi év egyik nagy felfedezése volt számomra az Astronoid és a Stargod album, de mivel nem a legdivatosabb zsánerben alkotnak, továbbra is inkább rejtett kincsnek számítanak. Ha jólesne egy kis „feelgood progos agyaskodás” könnyen csúszó dallamokkal és pozitív üzenettel, érdemes rámozdulni és jó sokat hallgatni. Különleges, nem hétköznapi lemez, ami egyúttal barátságos és emészthető is. Ritka kombináció a rock-metal műfajában.
